Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában (Részlet)

CSC_0181.JPG

Egy alvó ember körben érzi maga körül a mindenséget, az áraknak a fonalát, az esztendők és a világok rendjét. Mikor felébred, ösztönösen seregszemlét tart felettük, s egyszerre leolvassa róluk, mily pontot foglal el a földön, s mennyi idő folyt le ébredéséig; de a fonalak és a rendek összekeveredhetnek s elszakadhatnak. Hogyha például reggel felé, némi álmatlanság után, az álom akkor fogja el, amikor javában olvas, egészen más testtartásban, mint rendes alvása közben, felemelt karja elég ahhoz, hogy megállítsa és hátráltassa a napot, s a felébredés első percében azt sem tudja, hány óra van, azt hiszi, hogy csak most feküdt le. Ha pedig még szokatlanabb s a rendestől eltérőbb helyzetben szunnyad el, például vacsora után a karosszékben üldögélve, akkor teljes lesz a zűrzavar a sarkukból kibillentett világokban, a varázsszék teljes sebességgel viszi az időn és a téren át, s amikor felnyitja a szemhéját, mintegy pár hónappal korábban, egy idegen országban érzi magát. De még az is elég volt, hogy a rendes ágyamban kissé mélyebb legyen az álmom, s egészen meglazítsa a tudatomat; akkor aztán ez a tudat egyszerűen elejtette hálószobám helyrajzát, és amikor fölébredtem az éjszaka közepén, nem tudva, hogy hol vagyok, először azt se tudtam, ki vagyok; a létről csak olyan ősi s egyszerű érzésem maradt, mint aminő egy állatban remeghet; magamra hagyottabb voltam, mint a barlanglakó ősember; de akkor jött felém az emlék – még nem a helyé, ahol voltam, hanem azoké, ahol már laktam, vagy pedig lakhattam volna –, jött felém, mint egy felsőbb segítség, hogy kiszabadítson az űrből, ahonnan egyes-egyedül sose tudtam volna kiszabadulni; egyetlenegy pillanatban átfutottam a civilizáció sok száz évét, és a petróleumlámpák zavarosan látott képe, meg pár lehajtott nyakú ingé, lassanként újra felépítette énem eredeti vonásait.

A köröttünk levő dolgok talán csak azért látszanak mozdulatlannak, mivel bizonyosak vagyunk, hogy ők azok, és nem mások, mivel ővelük szemben a mi értelmünk is mozdulatlan. Bizonyos, hogy ha így felébredtem, s értelmem mozogni kezdett, hogy keresse, bár siker nélkül, hol lehetek, olyankor minden mozgott a homályban, a dolgok, az országok, az évek. Testem, amely sokkal zsibbadtabb volt, hogysem mozogni tudott volna, próbálta mégis kitalálni, fáradtságának formája szerint, az egyes testrészek helyzetét, hogy aztán abból következtessen a szobafal irányára, a bútorok helyére, s hogy újjá tudja alakítani s megnevezni lakóhelyét. Emlékezőképessége, a bordák, a térdek, a vállak emlékezete, egymás után mutatta néki mindazokat a szobákat, ahol valaha aludt már, míg körötte a láthatatlan falak, egyre helyüket cserélve az el-elképzelt szoba formája szerint, valóságos körforgást végeztek a sötétségben. S mielőtt még az értelmem, amely most habozva állt meg az idők és a formák küszöbénél, azonosíthatta volna a lakást a körülmények közelítésével, ő – a testem mindegyikben emlékezett az ágy nemére, a szobaajtók helyére, az ablakok világítására, egy folyosó létére, s egyúttal arra a gondolatra, amellyel elalváskor foglalkoztam, s amelyet újra megtaláltam ébredéskor. Ha elzsibbadt az oldalam, s próbálta kitalálni, hol fekszik, elképzelte például, hogy egy nagy baldachinos ágyban, a fal mellett nyújtózik el, s olyankor mindjárt azt mondtam magamban: "Ejnye, mégiscsak elaludtam, pedig anyám még nem jött be hozzám", mert ilyenkor falun voltam, nagyapámnál, aki már évek óta meghalt; s a testem, az az oldalam, amelyen olykor feküdtem, hű őrzői annak a múltnak, amelyet az értelmemnek sose lett volna szabad elfeledni, eszembe hozták a lámpa fényét, a mennyezetre láncocskákkal erősített csehüveg-urnáét, azután a kandallót sienai márványból a combray-i hálószobámban, nagyszüleimnél, a réges-régi napokat, amelyeket ilyenkor jelenvalóknak képzeltem el, bár nem láttam őket pontosan, de majd jobban látom őket, nemsokára, ha egészen felébredek.

Aztán egy új testtartás emléke éledt fel bennem; a fal már más irányban szaladt: falun voltam, Saint-Loup-nénál, a megszokott vendégszobában; szent isten! már legalább tíz óra, biztosan végeztek is a vacsorával! Nagyon is soká tartott nálam a rendes esti pihenő, a SaintLoup-néval való séta s a vacsorához való öltözködés között. Mert sok év múlt már el Combray óta, amikor, bármily későn jöttünk is haza, ablakom üvege mindig piros volt a lenyugvó nap visszfényétől. Tansonville-ben, Saint-Loup-nénál, egészen más életet élek; egészen más örömöt érzek, amikor kisétálok este, s holdvilágnál követem azokat az utakat, ahol régen a napfényben játszadoztam; s már messziről észreveszem hazajövet azt a szobát, ahol el fogok aludni, ahelyett, hogy felöltöznék a vacsorához, észreveszem, mert átüt az ablakán a lámpafény, egyetlen fárosz az éjszakában. Mindezek a zavaros és körben forgó emlékképek csak egy-egy pillanatig tartottak; bizonytalan helyiérzetem éppúgy nem tett különbséget az egyes feltevések között, melyeknek változatai alkották, mint ahogy nem aprózzuk fel egy futó ló mozgását sem, amint a kinetoszkóp ábrázolja. Ehelyett rég lakott szobákból hol az egyik, hol a másik tűnt fel, s a végén mindannyira emlékeztem az ébredést követő hosszú álmodozásokban; téli szobákra, ahol lefekvéskor fejünket egy fészekbe rejtjük, amelyet a legkülönbözőbb dolgokból hordunk magunk köré: egy párnacsúcsból, egy takarószélből, egy kendővégből, az ágy széléből és egy gyermekújságból, és ezt, mint a madarak, úgy szőjük és cementeljük össze, hogy reájuk támaszkodunk véghetetlenül; – ahol jéghideg időben azt az örömöt érezhetjük, hogy el vagyunk választva a külvilágtól (akárcsak a tengeri fecske, amely fészkét a föld alá, a föld melegébe rakja), s ahol, mivel a kandalló tüzét egész éjszaka táplálják, mintha csak egy meleg és füstös, nagy légköpönyegben aludnánk, amelyen fel-felgyulladozó parázsfény hatol át olykor, egy megfoghatatlan fülkében, egy, a szoba mélyén ásott meleg barlangodúban, egy égő s meleg körvonalainál folyton mozgékony övezetben, amelyet a sarkokból, az ablakok felől jövő frissítő áramok szellőztetnek, vagy a tűzhelytől a legtávolabbi s a leghamarabb kihűlt pontokról; - nyári szobákra, ahol szeretünk a langyos éjszakával egyesülni, ahol a félig nyílt ablaktáblákra támaszkodó holdvilág egész az ágy lábáig veti varázslétráját, ahol majdnem a szabadban alszunk, akárcsak a cinege, amelyet egy holdsugár végén az éjjeli szellő ringat; – néha arra a XVI. Lajos-stílű szobára, amely olyan jókedvet áraszt, hogy már az első este sem éreztem magam nagyon rosszul benne, s ahol a mennyezetet tartó könnyű és kedves kis oszlopok oly kecsesen húzódtak félre, hogy mutassák s fenntartsák az ágy helyét; – néha meg, épp ellenkezőleg, arra a kicsi és magas szobára, amely, mint egy piramis, két emelet magasságban s részben mahagónival burkolva emelkedett, s ahol már az első percben megmérgezett a molypusztító ismeretlen illata, ahol a lila színű függönyöket azonnal ellenségeimnek éreztem, éppúgy, mint az ingaóra szemérmetlen közönyét, amely hangosan fecsegett, mintha ott se lettem volna; ahol egy furcsa, könyörtelen és négyszögletű, lábas tükör ferdén állt el egy szobasarkot, s váratlan elhelyezésével szinte elevenébe vágott az én rendes látósíkom szelíd teljességének; ahol tudatom órákig próbált szét nyúlni és kiterjedni, hogy megtöltse pontosan a szoba magas formáját, ezt az óriási tölcsért, hosszú éjek szenvedése árán, amikor mindig nyitott szemmel, szorongó füllel feküdtem az ágyban, kelletlenül szimatolva és szüntelen dobogó szívvel: amíg aztán a megszokás megváltoztatta a függönyök színét, elhallgattatta az ingaórát, könyörületre tanította a ferde és kegyetlen tükröt, enyhítette, bár sohasem űzhette el teljességgel a molypusztító növény szagát, s nagymértékben csökkentette a mennyezet látszólagos magasságát. A megszokás! ez az ügyes, de oly lassú rendező, amely kezdetben hetekig kínozza az értelmünket, egy-egy ideiglenes berendezkedésben; de azért az értelem mégiscsak örül, ha rátalál, mert nélküle s egymagában képtelen volna bármily lakást lakhatóvá tenni a számunkra.

Ilyenkor, persze, már ébren voltam, testem még egy utolsót forgott, s a bizonyosság jó angyala mindent megállított köröttem, betakart saját takarómmal, a tulajdon szobámban, s a homályban körülbelül mindent a maga helyére tett, a fiókos szekrényemet, az íróasztalomat, a kandallómat, az utcára néző ablakot és a két ajtót. De azért hiába tudtam, hogy nem vagyok más szobákban, amelyeknek a félébrenlét, ha nem mutatta is a pontos képét, legalább hihetővé tette lehetséges jelenlétét – emlékezőképességem mégis mozgolódni kezdett; legtöbbször nem próbáltam újra és azonnal elaludni; az éjszaka legnagyobb részét többnyire azzal töltöttem, hogy eszembe hoztam megint a mi egykori életünket, Combray-ban, anagynénémnél, Balbec-ben és Párizsban, Doncieres-ben, Velencében és még másutt; emlékembe hoztam megint azokat a helyeket és embereket, akiket és amelyeket valaha ott megismertem, mindazt, amit láttam náluk, mindazt, amit meséltek róluk.

 

"város és kertek így szálltak fel az én csésze teámból."

Így történt, hogy sokáig, ahányszor éjszaka felébredtem és Combrayra emlékeztem, mindig egy fényes falsíkot láttam, csupa gomolygó árnyék között, mint mikor a bengálitűz vagy a villamos fényszóró egy épületnek csak egy-egy szárnyát világítja meg s emeli ki, míg a többi homályban marad: lenn, a széles alapnál a kis szalon, az ebédlő, a sötét fasor kezdete, amelyen át majd Swann úr, az én esti szomorúságaim akaratlan szerzője érkezik, a bejáró, ahonnan az első lépcsőfok felé megyek, aztán maga ez a lépcső, amelyen oly nehéz volt felvánszorognom, s amely e szabálytalan piramisnak keskeny törzsét alkotta; s fenn, a piramis tetején, a hálószobám, az üvegajtós kis folyosóval, ahová anyám fog benyitni; egyszóval, mindig ugyanaz a látvány, ugyanabban az órában, elszigetelve mindattól, ami körötte lehetett, egymagában válva ki a homályos háttérből, csak a legszükségesebb díszlet (mint aminőt régi színművek elején látunk felrajzolva, vidéki előadások számára), az én vetkőzés em drámájához; mint hogyha az egész Combray csak e két emeletből állott volna egy vékonyka lépcsővel összekötve, s mint hogyha ott örökké este hét óra lett volna. Igaz, hogy ha megkérdeznek, nyugodtan felelhettem volna, hogy más is volt Combray-ban, s hogy Combray más órákban is létezett. De mivel ezt már a szándékos emlékezet, az értelem emlékezete juttatta volna eszembe, s mivel ennek az értesülései semmit sem őriznek meg a múltból, erre a maradék Combray-ra nem is lett volna kedvem emlékezni. Tulajdonképp az én számomra mindez már egészen halott volt.

Halott örökre? Lehetséges.

Mindebben sok a véletlen, s egy második véletlen, más szóval a halálunké, gyakran akadályoz bennünket abban, hogy sokáig várhassunk az első véletlen kedvezésére.

Igen értelmesnek tartom a keltáknak azt a hitét, hogy halottainknak a lelke egy alsóbbrendű lénybe zárkózik, egy állatba, egy növénybe, valami lélektelen tárgyba, s így elvesznek a számunkra addig a bizonyos napig, amelyet sokan nem érnek meg, s amelyen csak úgy véletlenül elmegyünk ama fa mellett, vagy pedig birtokosai leszünk e tárgynak, ahol halottunk lelke van bezárva. Olyankor ez a lélek megremeg, hív bennünket, s mihelyt felismertük, a varázslatnak is azonnal vége. Kiszabadítjuk, legyőzte a halált, s visszatér, hogy velünk éljen.

Így van ez a múltunkkal is. Hiába próbáljuk felidézni, értelmünk minden erőfeszítése hasztalan. Kívül esik az értelem területén és hatalmán, valami kézzelfogható tárgyba van rejtve (ennek a kézzelfogható tárgynak a bennünk keltett benyomásába), amiről még csak sejtelmünk sincs. Pusztán a véletlenen múlik, hogy ezt a tárgyat halálunk előtt megtaláljuk-e vagy sem.

Évek múltak már el azóta, hogy Combray-ból mindaz, ami nem volt az én esti lefekvésem díszlete és drámája, nem is létezett már számomra, amikor egy téli napon, hogy hazatértem a városból, anyám látva, hogy didergek, ajánlotta, hogy szokásom ellenére igyak egy kevéske teát. Először nem akartam inni, de aztán, nem tudom, hogy miért, mégis meggondoltam magam. A tea mellé anyám egy kis madeleine-nek nevezett süteményt hozatott, amelynek kicsi, dundi formája mintha csak egy rovátkás kagylóhéjba lenne kisütve. S mindjárt, szinte gépiesen, fáradtan az egyhangú naptól s egy szomorú holnap távlatától, ajkamhoz emeltem egy kanál teát, amelybe előtte már beáztattam egy darabka süteményt. De abban a pillanatban, amikor ez a korty tea, a sütemény elázott morzsáival keverve, odaért az ínyemhez, megremegtem, mert úgy éreztem, hogy rendkívüli dolog történik bennem. Bűvös öröm áradt el rajtam, elszigetelt mindentől, és még csak az okát sem tudtam. Azonnal közömbössé tett az élet minden fordulata iránt, a sorscsapásokat hatástalanná, az életnek rövidségét egyszerű káprázattá változtatta, éppúgy, mint a szerelem, s mint hogyha csak megtöltött volna valami értékes eszenciával: jobban mondva, az eszencia nem bennem volt, én voltam az. Nem éreztem többé magam közepesnek, véletlennek, halandónak. Honnan jött ez a roppant öröm? Éreztem, hogy összefügg a tea és a sütemény ízével, de hogy végtelenül több s nem ugyanolyan természetű. Honnan jött? És mit jelent? Hogyan tudnám megközelíteni? Ittam egy második kortyot, de abban sem találtam többet, mint az elsőben, s a harmadik kevesebbet hozott magával, mint a második. Ideje, hogy abbahagyjam, az ital hatása csökkenni látszott. Világos, hogy az igazság, amelyet most keresek, nem benne, hanem énbennem van. Az ital keltette fel bennem, de ő maga nem ismeri, legfeljebb szüntelenül ismételheti, bár egyre kevesebb erővel, ugyanezt a tanúságot, amelyet nem tudok megmagyarázni, de legalább szeretném újra és újra megkapni tőle, s érintetlenül találni, most mindjárt, az én rendelkezésemre, a végleges megvilágítás kedvéért. Leteszem a teáscsészét, s értelmemhez fordulok. Rajta a sor, hogy megtalálja az igazságot. De hogyan? Valahányszor az értelem érzi, hogy túlhaladt önmagán, mindig csak bizonytalanság a következmény; amikor ő a kutató s egyszersmind az a homályos ország, ahol kutatnia kell, s ahol egész poggyászának semmi hasznát nem veszi. Kutatni? ez kevés: alkotni. Oly dologgal van most szem közt, ami még nincs, amit csak ő tud megvalósítani, hogy azután bevezesse a maga világosságába.

S most újra kezdek tűnődni azon, mi ez az ismeretlen állapot, amely nem hozott magával semmi logikai bizonyítékot, egyedül csak az örömnek, a maga valóságának bizonyságát, amely előtt minden más öröm, minden más valóság elenyészik. Próbálom megint felidézni. Gondolatban visszatérek egészen addig a pillanatig, mikor az első kanál teát emeltem az ajkamhoz. Megint az előbbi állapot, de minden új világosság nélkül. Még egy értelmi erőfeszítés, hogy visszahozzam a menekülő élményt. S hogy semmi se törhesse meg az értelem lendületét, amellyel ezt az élményét utolérni iparkodik, elhárítok minden akadályt, minden idegen gondolatot, s fülemet és figyelmemet védve védem a szomszéd szoba zajaitól. De mikor érzem, hogy értelmem eredmény nélkül erőlködik, most meg, ellenkezőleg, mint előbb, pihenésre szorítom, hadd gondoljon megint csak másra, hadd szedje magát újra össze, a végső, a döntő próba előtt. Aztán, most már másodízben, kiürítek előtte mindent, szembesítem az első korty még azon friss ízével, s akkor érzem, hogy valami megremeg, megmozdul bennem és szeretne felemelkedni, valami, aminek nagyon mélyen felszedték a horgonyát; nem tudom, mi az, csak azt tudom, hogy száll lassan felfelé, s érzem és hallom magamban a befutott távolságok ellenállását és zsibongását.

Bizonyos, hogy az, ami így, ilyen mélyen reszket bennem, a kép lesz, a látásbeli emlék, amely ehhez az ízhez van kötve, s azt próbálja követni a tudatomig. Csakhogy még nagyon is messze, nagyon zavarosan vergődik; még alig látom azt a semleges visszfényt, amelyben összekeveredik a felkavart színeknek megfoghatatlan forgataga; de nem tudom felismerni az emlékkép formáját, nem tudom megkérni arra, hogy mint egyetlen lehetséges tolmács, magyarázza meg kortársának, elválhatatlan kísérőjének, ennek az íznek a tanúságát, nem tudom megkérni, mondja meg, hogy a múlt miféle körülményéről, micsoda korszakáról van szó.

Elér-e vajon tudatom felszínéig ez az emlék, e régi pillanat, amelyet egy azonos pillanatnak a vonzása idézett fel, indított meg, emelt fel énem legmélyén? Nem tudom. Megint nem érzek semmit, megállt, talán újra leszállt a mélybe; ki tudja, feljön-e még éjjeléból? Tízszer is újra kell kezdenem, megint és újra fölé hajolnom. S a gyávaság, amely eltérít bennünket minden nehéz feladattól, minden mégoly fontos műtől, mindannyiszor azt súgta, hagyjam abba, igyam ki a teám, s ne gondoljak semmi másra, mint aznapi gondjaimra, mint holnapi vágyaimra, amelyeken baj nélkül kérődzhetek.

S hirtelen megjelent az emlék. Ez az íz annak a darabka madeleine-nek az íze volt, amit Combray-ban, vasárnaponként (mert olyankor mise előtt sose hagytam el a házat) Léonie néném szokott adni, ha felmentem köszönni a szobájába, miután előbb beáztatta a teájába vagy a hársfateába. A kis madeleine látványa semmire se emlékeztetett, amíg meg nem kóstoltam; talán mert azóta sokszor láttam, anélkül, hogy megízleltem volna, a cukrászdákban, és így a képe elhagyta a combray-i napokat, hogy más, újabb napokhoz kapcsolódjék; talán mert az emlékekból, amelyek oly régóta kívül esnek az emlékezetemen, semmi se maradt életben, mindannyi százfelé hullott; formáik – e kis cukros kagylóé is, amely pedig oly buján érzékies, szigorú és ájtatos redői alatt – vagy megszűntek, vagy elszunnyadtak, elvesztették terjeszkedő erejüket és így nem voltak képesek feljutni az öntudathoz. De mikor a régmúltból többé már semmi se marad, az élőlények halála után, a dolgok pusztulása után, egyedül az íz és az illat élnek még tovább sokáig, törékenyebben, de elevenebben, anyagtalanabbul, szívósabban és hívebben mindennél – mintha csak lelkek volnának, amelyek idézik, várják, remélik, minden egyébnek romjai felett, s amelyek moccanás nélkül tartják majdnem megfoghatatlan harmatjukon az emlék óriás épületét.

S mihelyt így sikerült felismernem ennek a teába áztatott madeleine-darabkának az ízét, amelyet nagynénémtől kaptam (bár ekkor még nem tudtam és sokkal később fedezhettem csak fel, miért tett ez az emlék boldoggá), az ódon, szürke ház utcai része, ahol nagynéném szobája volt, azonnal odailleszkedett, mint egy díszlet, ahhoz a kerti kis pavilonhoz, amelyet a ház mögött szüleim számára építtettek (ez volt az a csonka szárny, amelyre eddig egymagában emlékeztem); s a házzal együtt maga a város, a Főtér, ahova elküldtek ebéd előtt, az utcák, ahol reggeltől estig s minden időben a házbeliek megbízásait végeztem, az utak, amerre szép időben sétálgattunk. S mint abban a japánoktól annyira kedvelt játékban, ahol egy vízzel telt porcelán edénybe egyforma apró papírdarabkákat vetnek, s amelyek a nedvességben kinyújtózkodnak, összecsavarodnak, megszíneződnek, szétosztódnak, virágok lesznek vagy házak, megfogható és felismerhető alakok – ugyanígy kertünk minden virága éppúgy, mint Swannék parkjáé és a Vivonna vízirózsái és a falu lakói és apróka házaik és a templom és egész Combray és a város környéke, mindaz, ami formát nyer, mindaz, ami szilárddá válik, város és kertek így szálltak fel az én csésze teámból.