Valahogyan így kezdődik a dal. És lényegében mindegy is, hogy hány esztendősen ér utol bennünket az érzés, mindig lesznek kérdéseink és kételyeink önmagunkkal szemben éppen úgy, mint a másik emberrel kapcsolatosan.
Fiatalabb korban könnyebb. Minden sokkal egyszerűbben pereg, minden sokkal magától értetődőbb, míg középkorúan vagy később már - akár akarjuk, s akár tetszik nekünk, akár nem - , de magát az érzést is definiálják a társadalmi normák, a családi kötelékek, noha annak a legszebbnek és legkedvesebbnek kellene lennie. Olyannak, akár egy patyolatszínű liliombimbó, amely a Nap felé tárulkozva szeretné megmutatni magát az Ég selymének, s egyetlen pillantásával felszárítaná a Föld harmatját az ébredező fűpázsitokon.
Azonban, ha nem tudjuk, honnan, milyen miliőből érkezett a Másik, s mennyi lelki terhet cipel a zsákjában, amelyet önmagával együtt behoz egy kapcsolatba, akkor tulajdonképpen egy idő után megszűnik a párbeszéd, s jobb vagy rosszabb esetben - Ki tudja, melyik a célravezetőbb? Úgy vélem, egyéniségfüggő... - marad a társas magány.
Hogy innen aztán, hogyan lehet helyrehozni valamit, az ismét két emberen múlik. Egyrészről azon, hogy volt-e valamiféle "áldás" (S most ezt nem feltétlenül teológiai értelemben gondolom...) azon a kapcsolaton, s azon, hogy mennyi közös élményanyagot tudott az egyik fél a másikkal fizikai -és empatikus síkon is megélni, mennyit valósítottak meg egy együtt álmodott jövőből, s mennyire feszíti szét személyiségüket a másik hiátusa, másrészről látnak-e valami picike esélyt arra, hogy esetleg a kapcsolat megszűnte után sérülések nélkül be tudjanak lépni egy új, egy másik szerelembe. Estenként az is előfordulhat, hogy annyira nem képesek egyedül létezni, hogy ezért maradnak bent a felek egy hálóban, amelynek a határai pontosan definiáltak.
És van a visszaútféle megoldás is: vissza egy régebbihez, mert azt már legalább sikerült így vagy úgy, de megismerni.
Egyik döntés sem hiszem, hogy jó.
Ha valaki szerelmes, legyen valóban az, adja teljesen önmagát, s próbálja megértetni a másikkal, hogy ez a részem is én vagyok és ez is, meg ez is és sorolhatnám. És természetesen fordítva is így igaz.
Függ persze a dolog attól is, hogy merjük-e vállalni önmagunkat mezítelen lelkünkkel együtt vagy sem...
Nem tudom, s nem is én vagyok hivatott arra, hogy ezt eldöntsem, csupán ma találkoztam egy régi Barátnőmmel, s az Ő példája nagyon elgondolkodtatott, valamint azt hiszem, hogy, ha a szerelmen kell meditálni, annak belső tartalmán, s tükrén, akkor igencsak egérfogóba kerültünk, mert ez a szülői-, nagyszülői léten kívül az egyetlen dolog, ami nem követel, nem kér, csak van, csak önmagáért nemes és örök érzés.

M. Fehérvári Judit

Debrecen, 2013. szeptember 4.