Furcsa meglepetések értek a mai napon. Először is segíteni akartam valakinek valami nagyon fontos dolgot elintézni, s a dolog egészen másként sült el. Elég bizarr volt az elintézendő ügy is, ugyanis van X, aki még éppen tanköteles, de immár a sokadik iskolájából tanácsolták el magatartási gondok miatt. Dél körül már szétdurrant a fejem a sok telefonálástól, kérvényírástól stb.
És éppen harmadik éve nem tanítok, helyette írok. Unalmas egy élet ez, mert előre megadott témák alapján pedagógiai-szakmódszertani cikkeket gyártok néha enyhébben, máskor meg nagyüzemi méretekben. Mikor mit kíván a korszellem.
És segítek: eldönteni egy írásról, hogy jó-e vagy sem, miután a neten üzemeltetek egy portált, néha lektorálgatok, máskor meg hasonló ügyeket intézek, mint az előbb említett. Csakhogy ma kiszámoltam valamit: az altruizmus nem egy hasznos befektetés sem munkaórában, sem az áramszámlában, sem az ember idegrendszerét tekintve, hogy a parkolási díjakról ne is beszéljek...
Annál is inkább, mert ma saját szememmel láttam, ahogyan egy ... úgy nyitja ki a saját kocsija ajtaját, s úgy dobálja ki onnan, vagy inkább söpri ki az összes szemetet, hogy két hatalmas karcolást hagy az enyémen... És nem ismerte el természetesen, hogy ő volt, noha a Hotel Divinus színeiben furikázott valahova, ami nem arra található, mint ama bizonyos szálloda...
És elkezdtem magamban számolni... Az utóbbi három esztendő nem csupán nekem, de annak is, aki anno az Allegória Portált megálmodta, olyan jó egy millió forintunkba került.
Érdemes volt?! Miután a mi életünkből vettük el azokat az órákat, perceket, amelyek soha többé vissza nem hozhatóak, a válasz egyértelműen csakis és kizárólag nemleges lehet.
És nem szeretnék már altruista lenni, mert ez is egyfajta betegség, csak élni szabadon, szelíden, csendesen, mert visszafelé ketyeg egy ideje az az óra, amit a biológia oly gyönyörűségesen megkomponált, s úgy hiszem, rá kell tekinteni a mutatójára, mert különben az egész életünk egy furcsa, zihálós rohanattá válik.