s egyre messzebb kerül ebben a régóta virágos mezőkre vágyó őszben a tavasz, s a nyár illata, úgy válik az emberben is mindennapos reménnyé a nyár igézete. S nem feltétlenül a nagy túráké, s a nyaralásoké, hanem egyszerűen a napsugaraknak az emberi lélekben is beteljesülést hozó násza az, ami hiátusokat vált ki bennem is.
Szeretném megölelni a platánokat, egyszerűen csak megcirógatni a most még csak felfelé törekvő veteményest, amint elbúcsúzik éltető termésétől, vágyakozom arra, hogy két kezünk munkája nyomán pázsitosok és mindenféle ősburjánzások jöjjenek létre, s mily jól esne letörölni a munka izzadságát is a homlokunkról, majd kacagva egymásra nézni, amint a kerti slaggal fürösztjük megfáradt testeinket, s csak úgy bámuljuk a naplementét, miközben a sziklakert szélén ücsörgünk, ahova pontosan ezekért a pillanatokért nem ültettünk semmiféle növényt sem...
És hív a természet, az élet, de itt csak esik, s szabad időnkben nem kívánunk kimenni még sétálni sem, hacsak teljesen bele nem szerelmesedtünk a klímaváltozásba, s el merünk még ázni, miközben akár tetszik, akár nem, fiatalságunk azon idejére gondolunk, amikor a nagy esők és viharok idején is csakis egymást óvtuk és a pocsolyákon keresztül is egyre közelebb kerültünk egymáshoz, mert nem számított semmi más, csak mi...
Hogy ez most másként lenne?
Nem, nincsen máshogy ma sem, de az öregedéssel tudomásul vesszük, hogy szervezetünk egyre kisebb külső behatásokra is egyre hevesebben reagál, s ezért ma a tócsák idején csakis belső tükreinkkel óvjuk egymás szervezetét, aminek igézete semmivel sem kevesebb a viharos nyarakénál, de belül mégis azt az élményt közvetíti, hogy egyre kevesebb nyarunk lesz már, mert valahol az ősz vált azon évszakká, ami nekünk való, s ez végérvényesen így lesz immár...