Ma…

A mai napon az egyik egészségügyi bent fekvő intézmény olyan osztályán jártam, mint önkéntes beteglátogató, ahova nem sokan mennek jó szívvel.
Nekem igazából semmi más feladatom nincsen, csak beszélgetni. Az emberek először nehezen nyílnak meg és valójában még nehezebb dolognak tűnhet mosolyogni, de számomra nem az. Szeretem az embereket. Elesettségükben, szomorúságukban, magányukban, kétségbeeséseikben még inkább. Meglepően sok az idős és hajléktalan. Az előbbiek nem tudnak békével eltávozni, s a pokol tüzétől rettegve teljesen tiszta tudattal néznek a szemembe egyetlen kérdésükkel, hogy miért. Miért van elmúlás, s miért lesz tűz és büntetés azért, mert leéltek csaknem 90 évet e földön. Nehezen találom a szavakat. Megkérdezem a keresztnevét, s mosolyogva adom tudtára, hogy a mi családunkban rajtam kívül mindenkit így hívtak, s meglepődve elmosolyodik. Szemei azúrkékek. Megigazítom takaróját, s szólok a kórházi lelkésznek, hogy beszélgessen már el a nénivel. Ő megkérdezi tőlem, hogy zavart-e, s meglepődik a nem válaszomon. Továbblépek. A 74 éves néni hat gyermek édesanyja, s még itt is, s most is azon tépelődik, hogy miért nem tudta elfogadni a jelenleg 55 éves fiát a férje, akinek 5 gyereket szült, de akkor ment hozzá, amikor ezzel a meglett férfival éppen mástól volt terhes. Nem is nősült meg a fiú, s velük él ma is. Nem tudok mit mondani, így megkérdezem, hogy hogy van, s mióta fekszik bent. Alig néhány napja. Próbálok Neki mesélni annak a kisvárosnak a fürdőjéről ahonnan való, a szomorúfüzek szépségéről, a dombtetőről, ahonnan én mindezt láttam, s megkérem arra, hogy mire legközelebb jövök, próbálja meg magát kipihenni. Egy „Isten áldja!” után az újabb néni szintén zokog. 51 éves lánya külföldön él, a férje is tehetetlen. Senki sincsen, akire támaszkodhatnának. Megígérem Neki, hogy amikor csak időm lesz, benézek Hozzá is.
A férfiak sokkal nehezebben nyílnak meg, s nem is csodálom, hiszen katéterek és kacsák között tudok csak lépkedni, de mégis nyíltabbak. Beszélgetünk a szociális hálóról, a munkáról, a „nincs”-ekről, s minden másról. Ők könnyebben viselik, amit saját akaratukon kívül is kaptak a sorstól. Talán, mert mégis az erősebbik nem. Vagy csak azért, mert nő vagyok…
Ma tetőtől talpig népi ruhába öltöztem. Nem kell arra az igazi palócos vagy hasonló viseletre gondolni, inkább bajor minta szerint. A kórház előtt tüzet kérek egy fiatal lánytól. Nem kellene dohányoznom, de látván ezeket a betegeket, valahogyan oldanom kell a feszültségem. És éppen amiatt nem lenne szabad mégsem, amit megtapasztalok. Majd eljön annak az ideje is, amikor nem jelent már semmi fontosat számomra sem egy nikotin rudacska, de úgy tűnik, ez nem az a nap. A hölgy 25 éves, szóba elegyedik velem, s éppen a viseletem miatt. Megkérdezi, milyen művész vagyok. Leginkább időbűvész viccelem el mélyen a szemébe nézve. Önfeledten nevet. Én is csatlakozom hozzá. Aztán a táncra kerül a sor, megvitatjuk, hogy ki milyen táncokat szeret, ajánlok Neki Debrecenben egy modern táncjátékstúdiót, szerencsére hallott róla, s felhívom a figyelmét arra is, hogy a néptánc együtteseknek van táncházuk is, s az mindig nagyon jó szokott lenni. Pontos időpontokkal, helyszínekkel. Örül, hogy megismerkedtünk és én is.
Közben már itthon vár a délutáni munkám. Míg nagy nehezen hazavergődöm a város másik végére, leszáll az est. Enni már megint elfelejtettem, de tanulás van. Szeretem ezt a fiút. Ahogyan nő, úgy lesz egyre fogékonyabb a világ dolgai iránt. Út közben vettem Neki egy csokit, olyat, amit én szerettem valaha nagyon, s amit mára már nem ehetek meg. Nagy nehezen megoldjuk a matek leckéjét is, jókat derülünk a feladatok logikátlanságán, s Adyval folytatjuk. Valamelyik nap az egyik közösségi portálra már megint feltette valaki az egyik olyan művét, amit nem ismertem. Van mit pótolnom nekem is! Csengetnek. Nem is olyan sokára születésnapom lesz. Nem akarok hinni a szememnek! Az egyik közösségi portálos Barátomtól Budapestről megkaptam életem nagy szerelmét könyvben. Mert leírtam, s itt is itt van a blogomban, miért szeretem ezt a regényt. Hogy honnan tudta a címem, arra három tippem is van. Glória. Ez az ajándék az őszi pompa Szeretetsugarait vonta erre a napra.
Kell több?
Higgyétek el, megéri a neten megosztani önmagunkat, mert szívük megtelik mindazzal, amiért élni érdemes!

Tegnap...

Ingatlaneladásban vagyok, mert a gazdasági helyzet olyan, hogy nem érdemes megtartani azt, amiben úgysem él senki, s csak a rezsit viszi.
Nem szeretném albérletbe kiadni, mert annak is számtalan hátránya van. Legfőképpen, hogy nem mehetek a saját házamba, amikor én szeretnék vagy a családom.
Már a 8. éve fizetem feleslegesen a gázalapdíjat, a csatornadíjat és egyéb hasonló dolgokat.
Tulajdonképpen régen meg kellett volna szabadulnom attól a háztól, amihez igazán semmi közöm.
És itt a csak: betonoztam, kerítést csináltam, hozzáépítettünk, összeközművesítettünk, s ma is előttem vannak a harsogó nevetések, viccelődések, bosszúságok életképei...
...úgy peregnek a filmkockák akár egy hatalmas diavetítés.
Bennem él mind a 4 autónk képe, amelyek az építkezés során sérültek meg, s éppen a mostani kocsim motorházteteje is az országúton csapódott fel, amikor odatartottam, mert a lányom éppen ott ünnepelt.
És mi is.
Tulajdonképpen nagyon jókat lehet ott nyújtózkodni, mélázni, pihenni, akár fűnyírás közben is.
És volt egy lilaakácerdőm.
Nevetséges módon estünk neki, lombfűrész helyett vasfűrészekkel, hogy ne maradjon csak három fa.
És diófa helyett szomorúfüzet ültettem, meg szőlőlugast, mert valahol mélyen vonzott a vidéki élet, de megbarátkozni soha nem tudtam vele.
És cseréltünk nyílászárókat, kéményeket, konvektorokat, volt vagy 5-6 villanybojlerünk, csak éppen mégsem volt a miénk az a ház.
Nem is értem, miért.
Talán a szívem egyik fele maradt ott 4 éve...
Belső ügyem.
Ezekről nem szokott az ember beszélni, ezeket fojtja magába, s ezek miatt ragaszkodik egy álomhoz, amit már nem is álmodik...
Az ingatlaniroda pofátlanul nagy jutalékkal dolgozik.
És nem tárgyalhatok a vásárlóval, s csak az ügyvéd előtt derül ki, hogy mennyi is a pontos vételár, de az én telefonom csörög, amikor dolgozom, amikor orvosnál vagyok, amikor alszom, amikor éppen vacsoráznék...
Megéri ez nekem, hogy még csak azt sem dönthetem el, mennyiért is adom oda ténylegesen?!
Van két nagyon régi ügyvédbarátom. Elolvastam, amit aláírtam. Az apró betűs részeket meg pláne...
Mert ma hihetetlenül nehéz megbízni az emberekben, ha ingatlannal foglalkoznak, meg farkastörvényeket ülünk.
Legszívesebben elszaladnék, kikapcsolnám az összes telefonom, s kimennék ma aludni a házamba, ahol egyedül soha nem töltöttem el egyetlen percet sem 8 év alatt...
Oka lehet.
Mély, fájdalmas, olyan, ami csak az én ügyem...
Talán el kellene varrni ezeket a szálakat, mert másképpen egyszer önmagam okolhatom, hogy volt valami, ami életemnek olyan egésze, amiről nem beszélek, nem írok, csak itt sajog, s abban a házban ég, vele lángol, s fájdalmasan szelíd és csöndes sarkot követel lelkemben...
Soha többé vissza nem hozhatót...
S mert ilyen vagyok, még soha nem adtam el az emlékeim.
Így aztán nem is került rá, ama i betűre a pont, mert gondolkodom.
El akartam utazni, ehelyett itthon ülök, s holnap 11 óráig (Mert nem számít, munkaidőm van-e vagy sem!) eldönthetem, mennyit is érnek az emlékeim..

Kavicsok

Mindenféléék léteznek: fehérek, feketék, színesek, kagylószerűen szétáradók, csigavonalban összegörbülők, laposak, kövérebbek, hallgatagok, fecsegők, hegyesek, domborúak, édesek, álmodozók, harsogók...
A tenyeredben nyerik el otthonuk, mert melegséged rájuk is átragad, midőn együtt dobog az élő és élettelen anyag.
Vagy csak egyszerűen a víz felszínén kacsáznak, göndör kacajjal élvezve a szabadságot, az életet...
Később beépülnek kerítésedbe, házadba, kedvenc virágod földjét díszítik, szökőkutad forrását őrzik...
Hozzád tartoznak, ahogyan te is részese lettél létüknek.
Tudod, hogy nem tudsz többé nélkülük élni, mert szemedben sokkal többek immár, mint egyszerű kövek.
Barátaid is ilyen sziklákká növekszenek, mert hozzád tartoznak, s tudod, hogy hiába az égető nap, a fagyok lehelete, az évek lassú áramlása, ha ígéretüket adták, hogy melletted lesznek bármi történik is, biztonságban lévő, boldog ember vagy.
Van olyan élethelyzet, amikor az egyik kavics a másikért kiált. Valahogyan közéjük keveredsz, de nem a te történeted írják, s mégis részeid.
Legszívesebben vízesésekben fürösztenéd őket vagy kalciumot itatnál velük, de nem teheted, mert megszülettek érzéseik, melyekben nem a te meséd írják, hanem csakis azt az egyetlent, ami most éppen az övék...
Ekkor szeretnék tengerparton sétáló oroszlánokról álmodni, s átadni a régi világok tartását, hitét...
Nem kellenek érvek, sem megadások, hallgatások és vigaszok, nyugalomra van szükség, a Kavicsok ősi titkaira, a lelkek őszinteségére és szavakra...
Csak éppen a kő nagyon nehezen beszél...
Mindig ott marad, ahova Te Magad viszed...
Ugye, tudod, hogy kaviccsá lenni a legnagyobb boldogság?
Légy részese a Mindenségnek, a rituáléknak, s ha sírnod kell, hagyd ömleni könnyeid, hadd legyenek cseppkövekké, karszttá, a Mindenséggé...

Hangulatjelentés

Lehet-e, édesbús hangulatokban tobzódni?
Lehet-e, az aranyló ősz melegbarna vagy csupán a temetők hangulati járnak át a tölgyesek mélabús, de mégis fenséges érzeteivel, ha a fák ágai között vidáman szökdelő mókusokat is engedi megpillantani az Örök Természetanya?!
Oly sokszor esünk értelmetlen pánikokba, a megmagyarázhatatlan félelmek kelepcéibe, mert tudjuk azt, hogy nem csupán a felsőbb hatalmak irányítják életünket, hanem néha olyan emberek is, akik nem ismerik a vagy szó jelentését.
Néha csak nemek koppannak, s még el sem mondhatjuk az ellenérveink, csak magunkba fojtjuk szavaink, s így öljük meg akaratlan Angyalainkat is.
Esti gondolat

Sokat ülök a net előtt.
Néha már-már elviselhetetlenül sokat.
Rengeteg virtuális barátra tettem szert.
Vannak olyanok, akikkel személyesen is találkoztam, másokkal csak Skype-on beszélgetünk néha vagy az MSN-t használjuk, esetenként az élet dolgait telefonon vitatjuk meg.
Aztán, ha a való életben is összefutunk, meglepődünk, mert nem ilyennek gondoltuk a Másikat, noha irodalmi vagy közösségi portálokon ismerkedtünk meg, mert azonos az érdeklődésünk, s ezért egy idő után úgy érezzük, személyesen is szót kell váltanunk.
Néha azonnal sikerül, máskor meg nem. Én az ilyen utazásaim a „bolygók közötti kapcsolatok” névvel láttam el.
És minden egyes égitestnek érzem a holdjait, kapok valami olyat a sugárzásukból, ami nap, mint nap melegséggel, fénnyel áraszt el.
Van olyan időszakom, amikor komolyan elgondolkodom azon, miért jó ez nekem.
Néha majdnem földhöz vágom a monitort, mert az értetlenség az még az éter hullámain keresztül is megvisel.
Aztán egyetlen szeretetteljes mondat vonzásba hozza az én planétám is, s feledve teret, időt, gravitációt, újra elmélyedek azoknak az ismeretlen csillagrendszereknek a tanulmányozásában, amelyek méltán képviselik a Földbolygó homo sapiens egyedeit.
Az őszi esőről

Itt esik az eső, mondhatni zuhog...
Szeretem a tavaszi esőket, a nyári esőket, de még a téli esőket is, ha csöppjei nem fagynak rá a hóra, s nem a jégen balettozva kell eljutnom az egyik helyről a másikra.
A késő őszi esőket nem kedvelem.
Szürke ólomként nehezednek a városra, s akár a higanycseppek, csillogásukkal is mérget bocsátanak az emberekre.
Nem lassú sorvadást, hanem a házba behúzódós rossz kedvet.
S néha ilyenkor is el kell indulni.
Kocsival járok.
Bekapcsolom a világítást, törlöm a szélvédőket, s mosolyokat keresek.
A táj azonban elkúszik, eggyé lesz a vízsugarakkal, a fényekkel, s az emberek belső melegsége valahol ott remeg az esőfüggöny mögött a tavaszváró lelkükben...
Úgy látszik, öregszem.
Fiatalabban imádtam elázni még ezekben a betonszínű napokban is...
Talán azért, mert több remény élt a szívemben...
Mostanában egyre hamarabb lesz karácsony.
Valahogyan felgyorsult az idő is, miközben eltűnnek azok a gyönyörűséges tavaszi szelek és áradások, a helyüket pedig árvizek és kétségbeesések foglalják el...
Az eső pedig hideg csöppjeivel elszomorítja a lelkemet, mert ha jól belegondolok, Fényekre lenne szükség ott kint és itt legbelül is!

Mert mindig szaladunk

Néha olyan jó lenne csak egy picit megpihenni, akár a vándorok, akik a nap végén csak a csillagokra hagyatkoznak, nem szaladni...
Néha olyan jó volna egyszerűen csak lenni...
Furcsa teremtmény az ember...
Ha nincs feladata, kitalál magának valamit, hogy mehessen, cselekedhessen, fontos legyen...
Pedig csak egyetlen dolgot kellene megszívlelni: saját világunkban is néha megfürödni, hogy az új nap ragyogása ne fényévekre legyen, hanem bennük, mert csak így lehet tovább nézni.

Órák

Van a konyhámban egy falióra.
Szeretem.
Úgy megszoktam már, hogy észre sem veszem, de mindig ránézek, s nyugtalanul állapítom meg, hogy éppen mikor honnan kések el.
Ma másképpen tekintettem erre a kincsemre.
Elgondolkodtam, hogy már tegnap is ugyanennyi volt az idő, s az este is, egy - és sok éve is, én pedig itt vagyok és rá-rátekintek a múltamra.
Így lesz ez akkor is, ha már nem leszek.
Valahol Valaki majd ezt az órát nézi, ami most az enyém, mint az az Idő is, amivel nem tudok jól kufárkodni, ami elröpül, elszáll, s én ott maradok benne céltalanul vagy tervekkel tele, holnap meg azon töröm a fejem, milyen jó lenne visszaállítani a tegnapi vagy tegnapelőtti állapotokat.
Akárcsak az Oscar-díjas film szereplői, valamennyien részesei vagyunk életünknek, s valamennyien rosszul játsszuk el.
Sorsszerű és furcsa ütközőpontok, szerelmek, betegségek áldozataivá válunk, amelyekért senki más nem okolható, csak mi magunk.
Még az okokat is tudjuk, mert megéreztük, hogy mikor, hol rontottunk el dolgokat, megszólaltak belső vészcsengőink, lángoltak színei, akár az infralámpa fénye, gyógyítani akartak, csak mi elszáguldottunk, s tettük ezt szuperszonikus tempóban, hogy nehogy elbeszélgethessünk önmagunkkal, nehogy megválaszoljuk kérdéseinket, mert akkor mi célja lenne az órának, ami mindig hív valahova, de nem az új kalandokért teszi, hanem, mert azt gondoljuk, így kell élnünk.
Végül Ő csak egy tárgy, bennünk meg ott a Lélek, ami esdekel, s ha talán célt érnek kívánságai, már el sem hisszük, olyan messze kerültünk Önmagunk belső idejétől.

M. Fehérvári Judit