Anyai nagymamámat már, mint Pálfi Mikó Antalné Takács Juliannát ismertem meg. Vagyis, erősen túlzok, ha azt mondom, hogy volt valami közünk egymáshoz, mert a hatvannyolcadik életévét is betöltötte, mire megszülettem. Nem sok emlékem van róla, s azok sem egységesek, sokkal inkább a felfeslő selyem anyagához hasonlatos szálacskák: sehogyan sem lehet normálisan elvarrni őket.

Mint a harangszó mély sírása kongott a távolba a hangja, s ugyanilyen módon nyelték el a ház boltozatai szavait. Dérvirágos telek, hatalmas dunnák és a föld illata hatott át mindent, ahol járt. És nehezen találta egykori szűzies orcája mását, hiába nézett a házi áldás alatti tükörbe nap nap után, hiszen sem László fiát, sem Julianna nevű lányának bájait nem adták vissza a folyók, ahová azok szerelmi bánatukban vetették magukat.

Édesanyámat negyvenedik esztendejét betöltve hozta a világra, ami abban az időben szentségtörésnek számított, s a még mindig élénk, tevékeny, régiségkereskedő testvérére, Zsófiára bízta. Az Ő emléke ma is itt él bennem minden vitalitásával, érdeklődési körével együtt. S végül neki köszönhetem, hogy Debrecenbe költöztek az őseim, s én már ebbe a városba, egy egészen más mentalitásba születhettem bele.
Nagymamáról csak a fekete kendője, bakacsin öltözete és a jácintok jutnak eszembe, semmi több. Nem szerettem, mert nem ismertem, de azt mesélték a Szüleim, hogy anno úgy megharagudott rájuk, amiért összeházasodtak, hogy Papóval, az igazemlékű - főként a pántlikás lovas szüreteken élénk - Nagyapámmal még az esküvőjükre sem mentek el. Mekkora szégyen volt ez akkoriban! Soha egy pillanatig nem lepődtem meg azon, hogy, mikor elköltözött abba a másik világba, soha többé nem beszéltünk róla, de még a sírjánál sem gyújtottunk egyetlen szál gyertyát sem.
Egyetlen dolgot azonban mégis belénk plántált: a jácintok szeretetét. Tavasszal, mintha egy hatalmas szőnyegrét közepén volnánk, úgy hemperegtünk a virágai között. És az ablakon túlról a kék szemek úgy ragyogtak ránk, mint mikor a csillagok hullanak az augusztusi égről, akár a felhők szoknyájának millió fodrai, és egyre csak nyugtalanul záporoztak kifogyhatatlan könnyei.
Édesanyám virágos kertjének tavaszi zsongása is jácintos pázsittá alakult, míg élt, akár az enyém.
Néha, mikor a kertemből haza hozok egy-egy csokrot, felsejlenek ezek a képek, s, ahogyan elenyészik a vázáim dísze, az a furcsa, fanyar, feledhetetlen illat velem marad. Ekkor olvad le az Égből a kékbe öltözött összes hóhab, s érzem, hogy valahol a zajló lelkek között ismét megszakad Julianna nagymama sóhaja azokért az életekért, akik idő előtt mentek a messzeségbe csalóka látszatokért.
És nem tudom miért, de, ha kilépek, tömjénillatúakká válnak a rétek, akármerre járok is.

M. Fehérvári Judit