„Légy áldott…
…urunk: Jézus!
Szereteted életünk egyetlen reménye!
(Simon András)

„Az ünnep az emberi lélek öröme, amely a testet áthatja. Az ünnep örömóra. Az ember szabadságra született. Az ünnepben szabadságát élheti meg. Ünnepben lehet önmaga. Dönthet, mit csinál. Szóhoz jut a lélek. A test finomabb falatokat harap. Közben az emberi szellem hallatja szavát.
Érzést kér, nem mindennapit. Gondolatot kér, amely lelkesít. Érzés nélkül nincs ünnep. Eszme nélkül az ünnep halott…
Érzés és gondolat. Enélkül az ünnep sivatag. Fa, amelynek virága van, gyümölcse nincs. Viszonzás nélküli szerelem…
Ember vagy. Ünnep nélkül nem élhetsz.
Az ünnep nem munkaszünet. Érzések és gondolatok napja. E kettővel lesz az ünnep szabadság és öröm.”
(Mácz István)

Ha nem hinnék abban a csodában, amelyet szeretetnek nevezünk, nem hinnék abban sem, hogy ilyenkor karácsony tájékán valahogyan megváltozik az emberek közötti érintkezés alaphelyzete is.

Mai, rohanó korunkban ugyanis az ünnep már nem olyan meghitt, kedves, szeretettel teli. A XXI. század emberének már semmire sincs ideje, mert folyton csak szalad, intézi dolgait, türelmetlen. Feleslegesnek érzi a beszélgetések varázsát, a másik megismerésének csodálatos felfedezését, az utazást, amely valóban „lélektől lélekig” hatolva formálhatná Őt is. Közben kegyes hazugságokkal hinti saját maga szemébe is a valótlan magyarázatokat, hogy dolgoznia kell, eltartania a családját, vagy éppen tanulnia, de semmiképpen sem ér rá, mert az élet rövid ahhoz, hogy végezzen feladataival.

Ráadásul a média szakadatlanul önti ránk a válságról szóló hírfolyamot, annak minden negatív hatásával, amelyet azért saját bőrünkön is megtapasztalunk nap mint nap.

Mire elérkezik karácsony, bele is fásulunk az ünnepekbe, holott még nem is tettünk érte semmit. Csak éppen már novemberben feldíszített fákat, csillogó kirakatokat, élénken díszített üzleteket látunk. Ez a szemet gyönyörködtető látvány, s a minél mutatósabb és drágább ajándékok utáni eszeveszett hajsza aztán – akár akarjuk, akár nem – egyre közönyösebbé tesz az igazi ünneppel szemben. A bájos függelékek, az ízléstelen, giccses csecsebecsék világában eltűnik az életvidámság, elsorvad az életigenlés. Pedig minden ember vággyal él a szívében e Földön, hiszen mindnyájan jobb, teljesebb és igazibb életet szeretnénk élni.

Így aztán menekülünk. Saját kis jól kialakított csigaházunkból szemléljük a világot, s feledjük az ószövetségi tanítást, mely szerint
„Isten az embert a maga képére és hasonlatosságára teremtette.”

Hiszen a világ gyönyörű, csak meg kell találni benne a szépséget! Vajon, miért van az, hogy a régiek ezt oly jól tudták? A közép –és idősebb nemzedék tagjai még emlékeznek azokra az időkre, amikor az urbanizáció még nem hozott ekkora elidegenedést. Amikor még nagyszüleink ültettek nekünk is egy diófát, mert egyetlen kulturális kincsük, a Kalendárium fényében is tudták, hogy minden egyes termése a Mária méhében növekvő Kisjézust szimbolizálja majd szeretteik fenyőfáján. S a díszek, szaloncukrok is otthon készültek az adventi készülődés részeként: a lángos csillagot formáló csúcsdísz, amely a Három királyokat vezeti majd éppúgy, mint a mai üzletekben vásárolható, girlandokat helyettesítő karikagyűrűk, az életet veszélyeztető kígyó jelképe. Mennyire ismerjük ma egyáltalán a fenyőfára kerülő díszek jelképrendszerét? Tudjuk-e, hogy a gömbök az élet teljességét, az angyalhaj a jászol szalmáját, az aranyalma pedig a tudás megszerzését allegorizálja?!

Pedig mennyire más lehetne így az ünnepünk! A szeretet energiája része a világteremtésnek és nem kerül pénzbe: mindenkié.

Lukács evangélista így jövendöli meg a karácsony szent üzenetét:

„Ez lesz a jel: Találtok egy jászolba fektetett, bepólyált gyermeket.” (Lk. 2, 12)

Most advent idején arra a Messiásra várunk, aki titokban érkezik, s december 24-ig ugyanilyen formában rejtetten marad közöttünk. Arra vár, hogy keressük és ismerjük fel jelenlétének számtalan alakjában: egy Gyermekben, a szeretetre megnyíló emberi szívekben, a türelemben, a megbocsátásban, a békességben, a jóakaratban, az ünnepi kalács illatában.

Közel kétezer évvel ezelőtt megszületett egy Gyermek a júdeai Betlehem városában. Addig is, s azóta is emberek milliói születtek és születnek, akikről semmit sem tud a világ. Ez a betlehemi Kisded azonban megváltoztatta a világtörténelmet: Benne lett emberré az Isten, aki az időbe és térbe lépett be egyszerűen és szegényen. Ez az alázat arra figyelmeztet bennünket is, hogy rendeltetésünk és életünk értelme egyszerűen csak annyi, hogy emberek legyünk: hogy szívünk szeretetével, megértésünkkel emberibb emberekké váljunk. A karácsony titkát, misztériumát fel sem tudnánk fogni, ha annak áradását meg nem törnék hétköznapjaink.

A karácsony emlékeztet arra, hogy nem szabad semmilyen megfontolásból kizárnunk életünkből azt a másik embert, hanem – miután kötések ezer szálai simítanak egymáshoz – még szorosabban át kell ölelnünk. Mert van két kezünk, hogy adni tudjunk, hogy át tudjuk karolni a másikat, az elesettet. Van szívünk, hogy szerethessünk. Van arcunk, amely lelkünk örömét sugározhatja. Ezért nem élhetünk úgy a Földön, hogy ne hordozzuk elménkben és lelkünkben a Menny legalább egy kis részecskéjét.

Így, s nem másképpen válhat bennünk is istenivé az emberi.

Latinovits Zoltán „Verset mondok” című könyvében van néhány olyan mondat, ami akár létezésünk miértjeit is magában foglalhatná:

„És ennyi az egész, forrás és tenger, alfa és omega, születés és halál, a vér rímes lüktetése. Valami, ami születése pillanatában a halhatatlanságra tart igényt”

Milyen érdekes! E sorok a költészetről íródtak. De ilyenek vagyunk mi, emberek is! Szeretnénk itt hagyni valamit magunkból e Földön: Adyval együtt szeretnénk mi is szeretni, s lenni a másiké, másoké, valakié.

Kívánok Mindenkinek ilyen ünnepeket: szelíd és meghitt hangulatokat, csöndes beszélgetéseket; a lélek és a szív együttes kitárulkozását, a szeretet szabad áramlását, átadását, a Fényt, amely belőlünk sugárzik és táplálkozik, hogy nyalábjai aztán a következő esztendőben is simogatóan körülölelhessenek. Annyi pozitív energiát, amely képes lesz a jövő esztendő végéig is átsegíteni minden embert egy-egy lelkileg vagy anyagilag nehezebb időszakon; nyugalmat, hópelyheket és békét!

S természetesen a boldogság mámorító pillanatait, a teljes egészhez tartozás részegítő varázsát, hogy legyünk mi is fontosak önmagunknak is, mert az élet ajándék, s minden egyes teljességgel megélt pillanata maga a Csoda!

M. Fehérvári Judit