Hívatlanul

„Ami a testből születik, az test, ami a Lélekből születik, az lélek.”
( János evangéliuma)

A történet 99, 9 %- ban a valós életből származik

Vannak olyan találkozások az életben, amelyek valahol eleve elrendeltettek.
Olyan léthelyzetek is adódnak, amelyeknek a vége valahol előre látható, mert szemünk előtt van ugyan minden jel, de lelkünk mélyén mégsem akarunk tudomást venni jelenlétükről. S nem csupán azért nem, mert kényelmünk így diktálja, hiszen valahol hatodik érzékünk előre jelzi ugyan, hogy egyre csak a vész felé törekednek az események, s felesleges velük sodródni, mert bizony a kulcsot máshol már bele is illesztette Valaki ama bizonyos zárba.
Lehetne Istennek, Sorsnak vagy a szokásos „Előre láttam!” rosszmájú jóakaratnak tulajdonítani ugyan az események folyását, de még esőköpeny fedi el előttünk az alakokat, még puszta bábok csupán, s nem életünk szerves részei.
Egy történetet szeretnék elmesélni. Az ő személyes történetüket, s nem azért, mert különlegesek, hanem, mert veszteségeik valahol legbelül az enyémekké is váltak azáltal, hogy megismerhettem őket, s igaz barátjukká fogadtak.
Természetesen a való életben másképpen hívják Hőseim, de éppen az Ő védelmükben kereszteltem át Őket. S van még egy olyan oka is, hogy őszintén hiszem, Debóra oldalán egyszer Simonból Péter válik majd, s nem más, mint ennek a törékeny nőnek a jelenlegi tartása, s életbe vetett igazságvágya formálja majd azzá, ami mindig is lenni szeretett volna
(Így válik majdan eggyé a régi és az új, mert az alapok ugyanazok, s ez akkor is így igaz, ha ma is sokan megkérdőjelezik ennek a létjogosultságát.).
A Lány mindössze huszonnégy éves, s az ország harmadik legnagyobb városában él. Valahogy nem jókor látta meg a napvilágot, mert szülei még csak meg sem nézték. Egyszerűen ott feledték a kórházban. Valamikor óvodás korában egy otthon elejtett szóváltásból döbbent rá arra, hogy Ő felesleges. Ez az érzés aztán a mai napig elkíséri.
Csecsemőgondozóként dolgozott, kiváló munkát végzett, míg egy napon arra az elhatározásra jutott, hogy csak üresség veszi körül, bármerre is tekint. Gyógyszereket is kezelt munkahelyén, az édesanyákét. Szülés utáni depresszió ellen adagolt, s a világra hozott jövevényeikre rátekinteni is képtelen nők nyugtatóit, míg Ő helyettük is ringatta kicsinyeiket, táplálta cumisüvegekből, szeretetből, emberségből. Egy különösen borús napon aztán Ő vette be valamennyit. Miután – talán védekezésként a világ bántásai ellen – szinte mindenre allergiás és a környezete levegőjéből nem kérő asztmás rohamai mellé egy epilepsziával is keresztet rajzolt szép arcára az egyre terebélyesedő idő, így néhány allergia ellenes injekcióval és egy kiadós alvással meg is úszta ezt a talán nem is olyan rosszul kigondolt felszívódási kísérletét.
A fiú huszonnyolc éves kora ellenére sikeres vállalkozó. Németországban cégtulajdonos és sok milliós vagyona mellé szívében nehéz teherrel él. Hamar nősült, már-már pofátlanul fiatalon lett kétgyermekes családapa. A lányok ma kilenc és tízévesek, s egyedül, minden anyagi jóval elhalmozva neveli őket.
Volt felesége először inni kezdett, majd a havonta rendszeresen hazaadott hárommillió forintot verte el különböző férfiak társaságában Budapesten a legmenőbb szállodákban, noha férje az év 365 napjából 265-öt Magyarországon töltött (Az ország második legnagyobb városa melletti kisvárosban luxus körülmények között éltek.). Megismerkedésünk idején mégis menthetetlenül szerelmes volt gyermekei édesanyjába, akit soha még csak gondolatban sem csalt meg, más nők után nem fordult meg a tekintete, fantáziavilágát senki és semmi nem tudta megbolygatni.
Egy tüdőszanatóriumban találkoztunk. Én véletlenül keveredtem oda, de ez a cselekmény szempontjából teljességgel lényegtelen.
A fiú akkor lett COPD beteg, amikor sebészorvos testvére egy műtét után a zuhanyzóban megcsúszott, s oly szerencsétlenül vágódott hátra, hogy koponyája azonnal beszakadt, s nyomban szörnyet halt. Ő látni akarta, mert gyermekei apja volt akkor, amikor válása idején magába zuhant, s hetekig senki ember fiához nem volt képes szólni. Éppen úgy, ahogyan ezután az utolsó találkozás után sem. Egy este fogta magát, székre állt, s kötelet hurkolt nyakába, míg azt kirúgta maga alól. A gyerekek mentették meg. Hogy kinek lett nagyobb lelki sérülése hármójuk közül, azt nem tudom. Simon azonban valahogyan megértette az Írás misztériumát, mely szerint "Aki megfürdött, annak csak a lábát kell megmosni, s akkor egészen tiszta lesz. Ti tiszták vagytok, de nem mindnyájan."
Ekkoriban került elő Simon édesanyja is. Őt ugyanis az állam nevelte fel. Talán ezért volt ez a korai, lázas családalapítás. Mert Simon fiatal korában megszállottan bokszolt, s nagyon kiváló eredményeket mutatott fel, de az az éjszaka, amelyen átvette a levegővétel torokakasztó falatját, jeleket hagyott a testén is. Koordinálatlanul mozgott, össze-összeakadtak a lábai, kezei, elveszítette teste felett a kontrolt, hogy aztán ismét megpróbálja felemelni sarkait, s a világ mellett lépkedni, ahogyan eddig is cselekedte.
Talán a második héten kezdtek el Ők ketten beszélgetni. Volt miről! Még az autóikat is elcserélték néhány napra, mert „akik szeretnek, legyenek olyanok, mint a kelő nap az ő erejében” mindegy a vagyon, a külsőség, mert minden csak merő káprázat – vélte Debóra.
Szerencsére a szanatóriumban nem igazán voltak szabályok. Hatalmas kirándulásokat tettek gyalogosan is. Mire észbe kaptak, már Gyöngyösön jártak vagy Egerben, míg máskor Sástón gyönyörködtek a természet ezer meg ezer csodájában.
És gyógyultak lélekben, testben, ahogyan csak a friss levegő és a bimbózó szerelem képes csodákat tenni. A közös jövőbe én is belekeveredtem, mint Simon leendő esküvői tanúja. A legcsodálatosabb az volt az egészben, hogy Ők valóban igaznak gondoltak minden egyes kimondott szót.
Azóta az idő guzsalyára feltűzött kócokból sűrű szálak gombolyodtak le. Debóra hívása az egyik éjjel szirénaként hasította szét álmaim szépét. Lezsibbadtam. A gerincem ívén futott végig az a kegyetlen érzés, amit csak akkor tépi szét lelkem, ha a halál szele csap át a körülöttem lévő szeretteim földi életén. Debóra nem sírt, nem jajveszékelt, csak egyszerűen közölte, hogy Simon élet-halál közt fekszik Hamburgban, mert éppen fel akarta számolni a cégét, mikor balesetet szenvedett. Nem is értettem egészen, hogy olyan kocsival, mint az övé, ez hogyan lehetséges egyáltalán. Dúrdefekt az autópálya közepén és egy hatalmas csattanás egyenesen neki a betonfalnak. Ismerem a németországi utat, hiszen a pokolba kívántam én is nem egyszer! Ha szerpentinekről beszélt volna vagy bármi másról, nem esek én sem kétségbe. Számos törés mellett a koponyája sérült, s éppen ott keletkeztek vérrögök, ahol az agyvíznek kellene végeznie feladatát. Hét órahosszáig tartott a műtét, s nem igazán tudunk ma sem bizonyosat, csak azt, hogy másodjára is fel kellett nyitni Simon fejét.
Debóra csütörtökön érkezik hozzám, mert tőlem várja a csodát, egyes-egyedül tőlem, aki még jobban kétségbe van esve, mint Ő, aki lányom lehetne. S talán éppen azért utazik miattam sok száz kilométert, mert soha senki nem volt igazán az édesanyja.