„Téged fennen szólítunk, hogy ilyennek teremtetted az embert, de az embert ugyanígy szólítjuk, mert önmagáért mégiscsak ő felelős.”
(Középkori szerzetesi ima)

Olyan ember nem létezik, aki spontán materiálisan vonzódna a világ összes dolga iránt.
Legegyszerűbb példa a lelkiismeretünk fellángolása bizonyos dolgokban. Honnan van? Miért jelez? Mi történne, ha nem lenne? Hogyan viszonyulnánk önmagunkhoz, s a többi emberhez?
A másik triviális szituáció: baleset ér valakit a családunkban. Mi hagyja el ilyenkor leggyakrabban a szánkat öntudatlan is: „Jaj, Istenem!”
Jung szerint minden embernek van numinózus élménye (nomen adest, azaz éppen most azt gondolja, hogy jelen van a szellem, az Úr, az Isten), akár elismeri, akár nem.
Mellesleg gondoljunk csak bele abba, mit jelenthet számunkra a szabadság megtapasztalása! Isten nélkül a kérdésnek nincsen, nem lehet létjogosultsága sem. Egész életünket csak úgy érdemes élni, hogy tudjuk azt, létezik egy intelligencia, amelyből mi is vétettünk.
Hiszem azt, hogy nem véletlenül történnek velünk bizonyos dolgok. Leginkább azért kerülünk valamilyen számunkra tragikusnak gondolt konstellációba, hogy abból tanuljunk. S ha ez első próbálkozásra nem megy, akkor az élet addig adogatja pingpong-labdajátékszerűen a hasonló élethelyzeteket, míg csak meg nem oldjuk azt a bizonyos életegyenletet.
Ha csupán materiális téren alkotunk maradandót, akkor megbontjuk az ember - Isten egyensúlyt, mert éppen azt helyezzük háttérbe, ami számunkra is olyan, mint a mindennapi kenyér: a lelki-szellemi dolgokat. Mert a világban rend uralkodik a földi és égi, a testi- lelki és szellemi ügyek között.
Van olyan, amikor egyszerűen csak föntről kapunk bizonyos dolgokat. Leginkább gondolatok alakjában öltenek testet bennünk, s eredményük valamilyen cselekedetünk lesz, de mi magunk sem értjük, hogy miért éppen az, ami. Feladatokat kapunk, előbb-utóbb megoldjuk őket, s átölel a boldogság. Ebben a relációban az én Istenképem valami művészileg értelmezhető és mégis absztrakt energiatömeg, amely folyton impulzusokat küld, hogy itt ezt és ezt rontottad el, oldd meg, tedd a helyére a dolgokat, mert képes vagy rá. Legelőször is legszűkebb környezeteddel keresd az összhang állapotát, legyen ez több odafigyelés, egy mosoly vagy csak valami olyan dolog, ami a Másikat emberi mivoltában megerősíti, s lelkében felragyog az öröm glóriája.
Másodsorban a vezetettnek lenni azt feltételezi számomra, hogy betartom az erkölcsi parancsolatokat. Alapvetően ezek a formulák már az antikvitásban is megvoltak, elég csak a delphoi szabályokra vagy Arisztotelész Nikomakhoszi etikájára gondolni, de az ótestamentumi tízparancsolat mégis felülírja őket, mert olyan dolgokat indukál az emberben, ami azt sugallja, hogy a létező dolgok úgy vannak megfogalmazva, hogy csakis isteni eredetük lehet.
Harmadsorban soha jobban, mint így karácsony előtt, a hit élményének adományát jelenti a vezetettség tudata. A hit számomra szenzitív, intuitív, azaz nem gondolkodom azon, van-e Isten, hanem fenntartások nélkül elfogadom létét. Így válik ajándékká az Újszövetség szabadsága, amelyet Jézus teljesít be azzal, hogy szemében a belső ember válik mércévé, nem a külső farizeusság.

M. Fehérvári Judit