Kultikus helyek
Az utak, melyeken jártam valamikor, a sínek, amelyek egy ideig párhuzamosan futottak, hogy lassan, de végérvényesen önálló célok felé törhessenek a rajtuk haladók…
A hidak, melyek tetejéről a mélység is csak velünk volt tele…
A mezők, melyek zöldje a tökéletesség pillanatával fedték be szíveink…
A zúgó vizek, melyek felhők rongyfátylaival borították a valóságot, a messzeségben mégis megmutatták egykori énünk…
A fák, melyek lombjai arcunkat súrolták, s a boldogság glóriáját fonták szigetünkre…
A rózsák, melyek illata ma is sziromerdőt varázsol körénk…
A lepkék násztánca a kertben, melyek önfeledten kergetőztek, s egyre magasabbra szálltak…
A szavak, melyek elhangzottak, de már nem értettük egymás nyelvét…
Ezen a napon veszett el valami…
Nincs értelme keresni többé, hiszen egyedül végigjárva, már nem ugyanazt az arcukat mutatják az utak… Porosak… Szikesek… Könnyeim fehéren csapódnak ereikbe…
A sínek kitágultak ebben a világvégi kábulatban, s már nem járnak rajtuk a vonatok. A veszteglő vagonok tekintete üveges. Hagytak elmenni…
A hidak alatt szárnyashajók járnak, s éjszakára elvágja a város két felét felemelt törzsük. Az éj ma már nem fehér… Nem láthatom a túlsó partot, s Téged sem…
A mezők kiszáradtak… Először csak özönvíz zúdult rájuk, majd a hőség marta fel gyökereiket…
A zúgó vizek ma is azt dalolják, hogy tudd, mindig tudd, hol az otthonod… Megőriztem házunkat, titkaink kertjét, s a zárakat időnként újraolajozom. Tavasszal lila akácok pompája
vonzza a méheket, s a kicsordult méz illata vezeti haza az eltévedt
pillanatokat.
A fák árnyéka már mohával takarja a járdát… Honnan is tudnád, hogy boldogságszigetnek nevezem e zárványokat?!
A rózsák kitárták életünk másik, rejtett felét is, szirmaikkal balzsamozzák a léget, s futnak egyenesen fölfelé… Szépíteni vágyják sorsaink. Valamikor félreértettük egymás
nyelvét, de már tudom, miért érdemes élni…
A lepkék a sűrű júliusi illatvarázslatban egymásra találnak, s szárnyalásuk az Ég felé tündököl…
A szavak ma mégis egymásnak feleltek, bátorították, kézen fogták félbevágott felüket, s valósággá vált az elmúlt néhány év kálváriája… Nem járták végig a tizenöt stációt…
Feltámadtak.
M. Fehérvári Judit
A hidak, melyek tetejéről a mélység is csak velünk volt tele…
A mezők, melyek zöldje a tökéletesség pillanatával fedték be szíveink…
A zúgó vizek, melyek felhők rongyfátylaival borították a valóságot, a messzeségben mégis megmutatták egykori énünk…
A fák, melyek lombjai arcunkat súrolták, s a boldogság glóriáját fonták szigetünkre…
A rózsák, melyek illata ma is sziromerdőt varázsol körénk…
A lepkék násztánca a kertben, melyek önfeledten kergetőztek, s egyre magasabbra szálltak…
A szavak, melyek elhangzottak, de már nem értettük egymás nyelvét…
Ezen a napon veszett el valami…
Nincs értelme keresni többé, hiszen egyedül végigjárva, már nem ugyanazt az arcukat mutatják az utak… Porosak… Szikesek… Könnyeim fehéren csapódnak ereikbe…
A sínek kitágultak ebben a világvégi kábulatban, s már nem járnak rajtuk a vonatok. A veszteglő vagonok tekintete üveges. Hagytak elmenni…
A hidak alatt szárnyashajók járnak, s éjszakára elvágja a város két felét felemelt törzsük. Az éj ma már nem fehér… Nem láthatom a túlsó partot, s Téged sem…
A mezők kiszáradtak… Először csak özönvíz zúdult rájuk, majd a hőség marta fel gyökereiket…
A zúgó vizek ma is azt dalolják, hogy tudd, mindig tudd, hol az otthonod… Megőriztem házunkat, titkaink kertjét, s a zárakat időnként újraolajozom. Tavasszal lila akácok pompája
vonzza a méheket, s a kicsordult méz illata vezeti haza az eltévedt
pillanatokat.
A fák árnyéka már mohával takarja a járdát… Honnan is tudnád, hogy boldogságszigetnek nevezem e zárványokat?!
A rózsák kitárták életünk másik, rejtett felét is, szirmaikkal balzsamozzák a léget, s futnak egyenesen fölfelé… Szépíteni vágyják sorsaink. Valamikor félreértettük egymás
nyelvét, de már tudom, miért érdemes élni…
A lepkék a sűrű júliusi illatvarázslatban egymásra találnak, s szárnyalásuk az Ég felé tündököl…
A szavak ma mégis egymásnak feleltek, bátorították, kézen fogták félbevágott felüket, s valósággá vált az elmúlt néhány év kálváriája… Nem járták végig a tizenöt stációt…
Feltámadtak.
M. Fehérvári Judit
