jan
7

Egyperces szösszeneteim

Címkék: meditációk | Szerző: Biedermeier | 10:20 am

Kép 213.jpg

 

 


Az időről

Olykor - talán évtizedekkel később, mint az események - vágyunk arra, hogy megoszthassuk akkori érzéseinket valakivel. Belső időnk ekkora forogja magát olyan mélységekig, hogy az abban rejlő kavicsok között a drágakőfény ragyogású különös köveket is megmutatni szándékozzuk. Ez az idő egyszeri. És, ha elmulasztjuk melegségét, soha többé nem lesz életünkben még egyszer ilyen évszak, mert sejtelmes ragyogásában a Phoenix is lángra kap, s egy fél évezrednek kell eltelnie ahhoz, hogy újraszülessen. Emberi léptékkel élve ma van és a mesebeli madarak valamely más dimenzióban szunnyadnak, miképpen lelkünk is…

S, mert sosem lehetsz az első,

előbb-utóbb megszokod, hogy kivárod az időd, amelyet a Sors szeszélyesen neked szán... Persze, mások fejében meg sem fordul, hogy ezért már eljöttél helyekről, s egyszer csak beérik az a pillanat is, amikor csöndben becsukod az ajtód, mert nem kívánod többé, hogy neked mindig akkor legyen időd és energiád, mikoron hiányokat töltesz be és hézagokat pótolsz, mert nem vagy habarcs, de kőszikla sem, így egyszerűen csak fogod magad, s véglegesen félre állsz. Hiszen van saját valóságod és szuverén időd, akkor miért is keresnéd a bajt, aminek a vége úgyis egy végeláthatatlan, kontinuitásában is önmagába csavarodó, spirális és folytonos csalódás…

Milyen jó volna néha szétcibálni ezt a világot!

És készebbre, szebbre csinálni mindent. Ha kell, szavakkal dörögni és fénnyel suttogni, hogy meghallja az a milliónyi szegénylegény, aki ebben az országban már semmit sem remél…

dec
8

1472995_758648054164632_391525972_n.jpg

Ma nagyon sokat gondolkodtam ezen... Mert, ha internetezünk, visszacsatolást várunk... Cserébe aztán vissza is csapódunk... Általában a gravitáció miatt a Föld nevű bolygóra, de lehetne a Marsra is akár.
Találkoztam valóban altruista emberekkel itt, az internet világában is, csak éppen elenyésző számúval...
Általában mindenki valamit akar, szeretne, vágyik rá, várakozik... Leginkább jó szóra, sokkal többen anyagiakra, mások ki tudja, mi mindenre?!
Egy valami nagyon zavar ebben az Adventben: a hazugság, az öncélú haszonszerzés, s az, hogy az a valamikori Váci Mihály-i "valami" bizony egyáltalán sehol sincsen...
Vajon, meddig bírjuk azt, hogy mindig mindent elodázunk, elmulasztunk, mással helyettesítjük be?!
Hogy miért e gondolatmenet? Elnéztem minap a Facebook oldalán az egyik ismerősöm már-már bigottan szentségtelen vallási oldalát, mert a hite akkor szállt nagyon messzire, amikortól fokozatosan hazugságokba kezdett, s egyre nagyobbakba, fájóbbakba...
És azt is megtekintettem, hányan adnak hitelt a szavainak, a megosztott képeinek Krisztus nevében.
A hit szerintem leginkább meggyőződés és magatartásminta...
És az a "valami" azonban ott nála mérhetetlen magasságokba ugyan, de elszállt.
És Dosztojevszkij...
Van egy apró novellája a jóságról, így karácsony előtt mindenkinek érdemes lenne fellapoznia, s elmerengenie annak a tanulságán!
A jóság nem kér, s nem kérkedik, hanem egyszerűen csak olyan, mint a Szent Pál-i szeretet...
Én ilyesmiken elmélkedek mostanában...

dec
1

kertész éva allegória.jpg

Szóval, mostanában nem vagyok valami jól. Sajnos, szó szerint értendő. Az ABPM leletem alapján 90/70 és 219/179 között ugrál a vérnyomásom 77 sikeres mérés szerint... Basszus! Az utóbbi értéket reggel kilenckor rögzítette a kütyü, de még nyolckor 110/70-nél tartottam... Takaros kis stroke lehet ebből - gondoltam, de azért nem vártam meg a sorom a kardiológián, mert olyan háromszázan voltak a rendelőben, ami természetesen nem a thermopülai szorosban volt, merthogy ennyi embernek már nem szoros volt az a tér, hanem iszonyos...
Ezután következett a fekete és nem csütörtök vagy péntek, hanem leves... És, ha már Spártánál tartunk, nem is ecetes... No, szóval, tegnapelőtt iszonyúan elkezdett a bal karom fájni, ráadásul lilult is...

Mentőközpont:

-Hány éves a beteg?
-Milyen látása van?
-Hány kiló?
-Van -e állandó betegsége?
-Szédül-e?
-Hányingere van-e? etc., etc., etc...

El is ment olyan 7 perc... Arra magamtól is rájöttem, hogy nem kaptam agyvérzést, mert jól megjegyeztem a BAKI mozaikszó egyes betűinek jelentését, a szívemnek meg semmi baja sincsen, csak a vérnyomásom valamiért ki akar nyírni...

És mostanában bizony agyon is hajszoltam magam, így , akár egyszerűen csak ideges is lehettem... De a szederjesség mégsem tetszett... A lakás hőfoka ezt aztán abszolút nem indokolta.

No, szóval, közölték, nem velem, mert addigra én már nem láttam és hallottam, hogy 15, azaz tizenöt percen belül érkeznek majd... Azt még tudni kell, hogy , ahol lakom, mindig mindenki eltéved, mert itt minden egyes ház ugyanazt a számozást viseli, s csak a megkülönböztető betűjelzések miatt tudható, hogy ki hol is él.

Jó fél óra múlva meg is érkezett a mentősereg. Két szimpatikus fiatalember, az egyik színész volt valamikor, mint kiderült. Azt nagyjából már megszoktam, hogy, aki belép a lakásajtón, azonnal a festményeket és a könyveket kezdi nézegetni, ami rendben is volna, ha én nem lennék éppen "hóttomon"...

Summa summarum... EKG nem volt, fizikális vizsgálat sem... A vérnyomásom állítólag 150/100-at mutatott... Nem tudom, mert következett az adminisztráció... Aláírtam, aláírta a szomszédom is, miután más nem volt itthon...

A fiatalember, aki végigbeszélt, mert valaha komédiás volt, a végén visszasurrogott egy injekcióval, de már a kocsitól, hogy a társa ne lássa, aki végig kuka volt, s beadta, de elfecsegte, hogy ezt csak orvos adhatta volna be... Hogy mit, azt nem tudom... Hála Istennek, nem nyírt ki, de, ha megtette volna, úgy le volt papírozva, hogy nem lett volna műhiba... Orvosi meg pláne nem, merthogy orvost nem küldtek...

Történt mindez két napja este 7 és 8 óra 40 között...

Tanulság:

Ha valaki színésznek ideális, az orvosnak is elmegy, mert a túlóra miatt magasabb a bére, én meg jobban teszem, ha ezek után nem olvasószemüveget kérek karácsonyra, hanem egy magánkardiológus kifizetését, ami Debrecenben 17 ezer Ft és receptenként még ezer, de legalább nem kapok gutaütést!

Lejegyeztem: én, s bizony, minden egyes szavam igaz!

Utóirat:

Állítólag jó beteg voltam, mert nem kellett az ügyeletre vagy sürgősségire szállítani, ahol alapból fogyasztottam volna a magyar állam pénzét, mert vért vettek volna, elvégeztek volna néhány ilyen-olyan vizsgálatot, esetleg tovább küldtek, vagy befektettek volna valamelyik osztályra, így azoknak, akik nem vittek el, s lebeszéltek a péntek esti kényelmetlenségekről hatalmas pluszpontok járnak... No, ezt magyarázza meg nekem az OMSZ szóvivője!

sze
4

Kép 441.jpg

 

 

Valahogyan így kezdődik a dal. És lényegében mindegy is, hogy hány esztendősen ér utol bennünket az érzés, mindig lesznek kérdéseink és kételyeink önmagunkkal szemben éppen úgy, mint a másik emberrel kapcsolatosan.
Fiatalabb korban könnyebb. Minden sokkal egyszerűbben pereg, minden sokkal magától értetődőbb, míg középkorúan vagy később már - akár akarjuk, s akár tetszik nekünk, akár nem - , de magát az érzést is definiálják a társadalmi normák, a családi kötelékek, noha annak a legszebbnek és legkedvesebbnek kellene lennie. Olyannak, akár egy patyolatszínű liliombimbó, amely a Nap felé tárulkozva szeretné megmutatni magát az Ég selymének, s egyetlen pillantásával felszárítaná a Föld harmatját az ébredező fűpázsitokon.
Azonban, ha nem tudjuk, honnan, milyen miliőből érkezett a Másik, s mennyi lelki terhet cipel a zsákjában, amelyet önmagával együtt behoz egy kapcsolatba, akkor tulajdonképpen egy idő után megszűnik a párbeszéd, s jobb vagy rosszabb esetben - Ki tudja, melyik a célravezetőbb? Úgy vélem, egyéniségfüggő... - marad a társas magány.
Hogy innen aztán, hogyan lehet helyrehozni valamit, az ismét két emberen múlik. Egyrészről azon, hogy volt-e valamiféle "áldás" (S most ezt nem feltétlenül teológiai értelemben gondolom...) azon a kapcsolaton, s azon, hogy mennyi közös élményanyagot tudott az egyik fél a másikkal fizikai -és empatikus síkon is megélni, mennyit valósítottak meg egy együtt álmodott jövőből, s mennyire feszíti szét személyiségüket a másik hiátusa, másrészről látnak-e valami picike esélyt arra, hogy esetleg a kapcsolat megszűnte után sérülések nélkül be tudjanak lépni egy új, egy másik szerelembe. Estenként az is előfordulhat, hogy annyira nem képesek egyedül létezni, hogy ezért maradnak bent a felek egy hálóban, amelynek a határai pontosan definiáltak.
És van a visszaútféle megoldás is: vissza egy régebbihez, mert azt már legalább sikerült így vagy úgy, de megismerni.
Egyik döntés sem hiszem, hogy jó.
Ha valaki szerelmes, legyen valóban az, adja teljesen önmagát, s próbálja megértetni a másikkal, hogy ez a részem is én vagyok és ez is, meg ez is és sorolhatnám. És természetesen fordítva is így igaz.
Függ persze a dolog attól is, hogy merjük-e vállalni önmagunkat mezítelen lelkünkkel együtt vagy sem...
Nem tudom, s nem is én vagyok hivatott arra, hogy ezt eldöntsem, csupán ma találkoztam egy régi Barátnőmmel, s az Ő példája nagyon elgondolkodtatott, valamint azt hiszem, hogy, ha a szerelmen kell meditálni, annak belső tartalmán, s tükrén, akkor igencsak egérfogóba kerültünk, mert ez a szülői-, nagyszülői léten kívül az egyetlen dolog, ami nem követel, nem kér, csak van, csak önmagáért nemes és örök érzés.

M. Fehérvári Judit

Debrecen, 2013. szeptember 4.

aug
13

Kép 532.jpg

 

 

Előszó helyett


„Tota mulier in uterno" – A nő mindenestüli anyaméh
(Régi mondás)

És akkor elhatároztam, hogy szingli leszek. Ha az embert az apja, a férje, majd az újabb és újabb szerelme is ilyen piszkosul átveri, akkor mit várjon a többi férfitól?
Nem akartam én semmi mást, csak a családban biztonságra találni, s hinni abban, hogy a teremtés koronája majd megoldja helyettem azokat a problémákat, amelyekkel gyenge nőként nem tudok mihez kezdeni, s tartozni valakihez, hazamenni hozzá, hazavárni, ha távol van, s mindent elkövetni azért, hogy boldogan éljünk.
A pakliban nem volt benne a halál, mert fiatalon ki az a bolond, aki megismerkedve valakivel azonnal arra gondol, hogy néhány év múlva intézheti a temetést, s ott állhat egy koporsó mellett testileg lepusztultan, lélekben meggyötörten, anyagilag kifosztottan. És pereskedések végtelen sora, majd bírósági tárgyalások, negatív adósságok kísérik az útját élete legszebb éveiben, s még csak rá sem tud nézni sem az erősebbik nemre, mert megutálja annak minden egyes tagját.
Persze, gyerekkoromban anyám megmondta, hogy nem férfiak ezek, csak egyedek. Hol párosodni, hol szaporodni óhajtó hímek, meg apámat rendszeresen elküldte a „kutya veres" nemi szervébe, de, hogy miért éppen oda, azt nem tudom... Egy biztos, egyszer egészen kicsi gyermekként megnéztem apámat, ahogy a létrára mászott. Nyár volt. Vörösnek nem találtam semmit ott alul, annál inkább furcsának, hogy mi minden berendezése van egy férfinak, akik amúgy meg nem is ülve pisilnek, így aztán minek is nekik az a csomó dolog... Anyám szerint a férfiakban az a legjobb, ha a fenekükből nem lóg ki sem a WC-papír, sem az arra való dolog, s, ha néha még kommunikálni is lehet velük, ha úgy gondolják.
Naná, hogy csupán bizonyos esetekben óhajtják ezt, s úgy vettem észre, hogy csakis akkor, ha el akarják kábítani a fejed, mert most éppen beléd habarodtak. Régebben ilyenkor még párbajoztak is, s képesek voltak belehalni a szerelem gondolatába. Egyetlen golyóval hajnalban kimentek segédeikkel valami eldugott erdőbe, gondosan vigyázva arra, hogy lakcipőt ne vegyenek fel, mert azon nyomban megcsillan a napfény, s az első lövés, ha talált, mindent eldöntött. És az illetékes hölgyet már akkor sem kérdezték meg, ezért aztán az ilyen esetekkel egyenes arányban növekedett a fiatal lányok öngyilkosságba való menekvése. Hogy ez romantikus volt-e, döntse el ki-ki önmaga.
Később aztán, mikor már egészen felvilágosultam, rádöbbentem, hogy a szerelmen kívül mi mindent szeretnének tőlünk a férfiak. Gyakorlatilag a teljes mindenséget: azt, hogy mi nők egy személyben házi tündérek, tengeri sellők, cselédek és arisztokraták, szépségkirálynők és minden földi tudományok doktorai, kellemes kísérők, tökéletesen érvelő vitapartnerek, autó-és motorkerékpár szerelők, első osztályú szakácsok és séfek, mosó-és vasalónők legyünk és hosszasan sorolhatnám mi mindenek még, de felesleges, mert ezt bizony, minden nő önmagától is tudja. Így van az, hogy már pedig buta nő nem létezik, akárhogyan is szeretik a férfiak leszőkézni a szebbik nemet! Van egy barátném, aki ilyenkor azt szokta volt mondani a kedves urának, hogy „Hát, a pék fasza nem kéne?" Nem tudom, miért nem a postásé, de, akinek nem inge... Szóval, megvilágosodván rádöbbentem arra is, hogy nincs is tőle bölcsebb asszony a világon, mert a drágaságos férje úgy ugrál neki, mint egy marionett bábu, ha jól forgatja madzagjait a bábos, azaz az alfa nőstény. És megsúgom, hogy igaz, a férfiú azért csak megcsalja néha. De mégis csak azt mondom, hogy szerintem egyetlen asszony sem hülye, csak szemrebbenés nélkül eltűri ezeket a dolgokat, ha már úgy tesz, hogy kiment a gyakorlatból. Mert bizony öregasszony nincsen, csak idősebb szépségek.
És vannak nők, akik nem csupán szentimentális módon álmodnak a szerelemről, mert azt teljes pompájában szeretik megélni, annak minden gyönyörűségével egyetemben, de attól még egyáltalán nem kurvák, mert sohasem adják oda láthatatlan erényöveik kulcsait idegeneknek, az ugyanis csakis egyetlen emberrel, a nagy Ő-vel használható.
Persze, akadnak olyanok is, akik igen kiszédelegtek a divatból, mert elég öregecskék már, s a férfiakat csupán dísznek használták világéletükben, hogy aztán megunva őket, lecseréljék valami nemesebb ékszerre vagy szőrmére, luxusvillára, netalán autóra, de azért néha mégiscsak megnyalják még ők is a sót, csak nem éppen az otthoni egyszerűt, hanem valamiféle extra tengeri finomítottat.
Egyébként mihez is kezdenének az utazási irodák, szállodák, hotelek, motelek, panziók és más effélék...
Hogy kinek mit jelent élete boldog béke ideje, az egyén függő. Valamikor a háború előtt, amikor még nem is sejtették, hogy lesz abból második világégés is, a harcok nélküli esztendőket nevezték így, amikor a nők pontosan tudták a társadalomban elfoglalt helyük jelentőségét, s tökéletes harmóniában tudtak élni világukkal és önmagukkal is. Néha lázadtak persze a sorsuk ellen, de csöndesen, magányosan tették ezt, kivéve egy-két mozgalmat, pl. az 1876-ban Hubertine Auclert vezetésével megalapított Société le suffrage des femmes -t (Szüfrazsett nők egyesülete) és a női választójog nőnemű ellenzőit is, akik meg önös érdekeiktől és a kényelemtől vezérelve csak ráhagyták a férfiakra a dolgaikat. Így aztán ez utóbbiaknak semmiféle felelősségük sem volt, ha tönkre ment a családjuk, ha eladósodtak, ha nem az a párt került uralomra, amelyik alatt jobban élhettek volna és hosszasan sorolhatnám még, mi minden ok miatt volt ez a helyzet roppant kényelmes.
Láttam egyszer egy filmet, valamikor a XIX. század vége felé játszódott Angliában, s egy írónőről szólt, aki végzetesen beleszeretett a kiadójába és fordítva, s egyáltalán fogalma sem volt arról, hogy több házat is vehetne magának a szerzői jogdíjaiból, s élete végéig gazdagon, s boldogan élhetne. A szülei ellenezték a rangon aluli házasságot, s csak egy családi nyaralást kértek tőle, hogy, ha addig sem gondolja meg magát, akkor férjhez mehet. Miközben a férfi a szakadó esőben kikísérte a vonathoz, tüdőgyulladást kapott. Aztán még leveleztek egy ideig, majd a női kétségbeesés és a szülői megnyugvás időszaka következett. A címszerepet alakító Renée Zellweger csak hazatértük után tudta meg, hogy élete nagy szerelme belehalt abba a búcsúzkodásba.
Az élet is ilyen: hol csodaszép és reményeket adó, hol annyira keserű, hogy az ember nyomban bele akar halni fájdalmába, máskor meg rózsaszín ködben úszó, s akkor vagyunk szerencsések igazán, ha ebből a ködből valamennyi addig kísér bennünket, amíg búcsút nem intünk ennek a földi létnek.
Mindenesetre én már gyermekkoromban megtudtam, mi az a matriátus, mert egészen olaszosan éltünk, azaz a nő volt az a családunkban, aki megmondta, mit kell tennie a férfinak, s őt kellett szeretni, tisztelni, mert egy személyben volt nő, feleség, anya és mindenek tudója.
Ma, midőn életem javarészét már magam mögött tudhatom, csak egyetlen dologban vagyok egészen bizonyos, szerelem nélkül az élet fabatkát sem ér.

júl
14

48606.jpg

- Találkozzunk! - írja a Férfi.
- Még ne! -válaszolja a Nő.
- Ha gondolod, bevásárolok helyetted! - küldi emailben a Férfi.
- Köszönöm, inkább ne! - üti a betűket gyors egymás utániságban a Nő.
- Főzök is, habár... - válaszolja a Férfi.
- Most műtöttek meg, pihenésre vágyom, s jó, hogy egy emberöltővel előtti múltamból előkerültél, mert jókat lehet Veled beszélgetni így, hogy most nem ismerlek még egyáltalán, s nem tudom, mivé növesztetted Magad, miképpen Te sem ismersz már engem - írja Nő.
- Legalább egy üdítőt hadd vigyek Neked! - kérleli az internet másik végét a Férfi.
- Ne hozz, majd én kocsiba ülök, s kiszolgálom magam, s igazából egy kávéra vágyom, egy valódi feketére, de azt még sajnos, nem lehet! - feleli a Nő.
Hetekkel később aztán persze, hogy találkoznak.
---
- Mikor megláttalak, tudtam, hogy hazajöttem Hozzád! - ismételgeti a Férfi.
A Nő nem válaszol. Egy idegen ember áll előtte, akiben alig véli felismerni régi szerelmét. Az utcán egészen biztosan elment volna mellette.
---

júl
6

0_150x100_images_stories_img_9478.jpg

Bihary Emőkének

"Isten egy borzalmasan fontos és meghatározó... absztrakció, amit nem engedhetünk el, mert kiesünk az űrbe."

(Szőke Sándor)

júl
6

julianna jcintok.jpg

Anyai nagymamámat már, mint Pálfi Mikó Antalné Takács Juliannát ismertem meg. Vagyis, erősen túlzok, ha azt mondom, hogy volt valami közünk egymáshoz, mert a hatvannyolcadik életévét is betöltötte, mire megszülettem. Nem sok emlékem van róla, s azok sem egységesek, sokkal inkább a felfeslő selyem anyagához hasonlatos szálacskák: sehogyan sem lehet normálisan elvarrni őket.

jún
25

| Szerző: Biedermeier | 4:50 pm
jún
25

CSC_0181.JPG

Egy alvó ember körben érzi maga körül a mindenséget, az áraknak a fonalát, az esztendők és a világok rendjét. Mikor felébred, ösztönösen seregszemlét tart felettük, s egyszerre leolvassa róluk, mily pontot foglal el a földön, s mennyi idő folyt le ébredéséig; de a fonalak és a rendek összekeveredhetnek s elszakadhatnak. Hogyha például reggel felé, némi álmatlanság után, az álom akkor fogja el, amikor javában olvas, egészen más testtartásban, mint rendes alvása közben, felemelt karja elég ahhoz, hogy megállítsa és hátráltassa a napot, s a felébredés első percében azt sem tudja, hány óra van, azt hiszi, hogy csak most feküdt le. Ha pedig még szokatlanabb s a rendestől eltérőbb helyzetben szunnyad el, például vacsora után a karosszékben üldögélve, akkor teljes lesz a zűrzavar a sarkukból kibillentett világokban, a varázsszék teljes sebességgel viszi az időn és a téren át, s amikor felnyitja a szemhéját, mintegy pár hónappal korábban, egy idegen országban érzi magát. De még az is elég volt, hogy a rendes ágyamban kissé mélyebb legyen az álmom, s egészen meglazítsa a tudatomat; akkor aztán ez a tudat egyszerűen elejtette hálószobám helyrajzát, és amikor fölébredtem az éjszaka közepén, nem tudva, hogy hol vagyok, először azt se tudtam, ki vagyok; a létről csak olyan ősi s egyszerű érzésem maradt, mint aminő egy állatban remeghet; magamra hagyottabb voltam, mint a barlanglakó ősember; de akkor jött felém az emlék – még nem a helyé, ahol voltam, hanem azoké, ahol már laktam, vagy pedig lakhattam volna –, jött felém, mint egy felsőbb segítség, hogy kiszabadítson az űrből, ahonnan egyes-egyedül sose tudtam volna kiszabadulni; egyetlenegy pillanatban átfutottam a civilizáció sok száz évét, és a petróleumlámpák zavarosan látott képe, meg pár lehajtott nyakú ingé, lassanként újra felépítette énem eredeti vonásait.

jún
24

Döntéseinkről

Címkék: saját gondolat | Szerző: Biedermeier | 9:55 pm

48269.jpg

Néha nem szabad csak azért  kitolni valahova beláthatatlan messzeségbe életünknek egy nagyon fontos, valós döntését, mert félünk kimondani a megváltoztathatatlant. Attól az a döntés még ott él bennünk, akár jó szívvel zárjuk le a mondatunkat egyetlen ponttal, akár migrénes lázzal tesszük azt. És minél tovább hezitálunk, annál inkább sérülünk mi is, környezetünk is. Az élet fenségét és csodáját ugyanis csak kölcsönkaptuk éppen úgy, ahogyan természeti környezetünk ezernyi pompáját, ezért nem a vizes ruhás  elsötétítés, hanem az igaz szó az, ami szabaddá teszi a lelkünk az életre.

jún
23

CSC_0175.JPG

 

 

mert más az idődimenzió, mások a szereplők, s ekkor olyan nehéz belátni, hogy mégis ma van, amikor kezdenünk kell valamit magunkkal és a másikkal, de az ifjúság madara messze röpül már, s ilyenkor döbbenünk rá csak igazán, hogy nincs az a felhő vagy varázsszőnyeg, de még az időutazás sem, amely vissza tudná hozni mindazt, ami valahol messze jár...
Hogy mit cselekszünk ilyenkor a jelenünkben, s hogy az mitől vagy kitől is függ igazán, azt nem tudom, mert oly titok ez, amelynek megfejtését minden emberbe másként kódolta sorsa, s éppen ezért lehet, hogy ilyenkor még a "Szeress és tégy, amit akarsz!" igazsága sem mindenható, mert nincs az az erkölcsi princípium és világrend, amelyben otthon érezhetnéd magad, hiszen egy időre mindenütt te voltál a nagy kívülálló, mert más közegben másként voltál boldog...

jún
23

971782_547641748612628_923691274_n.jpg

 

 

s ilyenkor, ha egy őszinte baráti szó, mondat vagy gondolat bölcsessége és tisztessége megérint, a Mennyek Országában érzem magam.
Mert miért is kellene kiigazodnunk személyes létünk minden egyes útelágazásánál, hiszen vannak olyanok, akik régen ismerik azt a térképet, amely nekünk ma még csak "tabula rasa" , amely fel nem fedezett kontinenseket és népeket rejthet, vagy csupán mosolygós vagy éppen rideg arcokat, elnyűtt és a sorsukba beletörődött lelkeket, kik a nirvánáért kiáltanak és nem akarnak már semmit sem, csak azt a bizonyos teljes megsemmisülést...
Egy ilyen helyzetben ki is tudná logikusan felmérni az irányokat, ha nem egy barát, ha nem az, aki valahol valamikor az ősi princípiumok korában egy volt veled, aki ma is érzi minden fájdalmad és rezzenésed, hiszen ettől és ezért vagytok ma is egymásnak, s ennél nagyobb kincset földi ember soha nem birtokolhat.

jún
23

94797485_13972434_8429527.jpg

 

 

Az igaz megértés, nem a világ jelenségeinek megértése, hanem az embernek, s rajta keresztül minden emberinek.
Önmagunk megértése, megvilágosodás. A többiek megértése bearanyozza megvilágosodott napjainkat.
A megértés feltétele: a szeretet, amellyel másokat a szívünkbe befogadunk. Amikor a megértést elneveztük szeretetnek, trónjára emeltük az embert. Senkivel sem történhet meg olyan dolog, ami nem emberi. Az emberbe sok minden belefér: a nagyság éppúgy, mint a törpeség.
Nem csak nagy dolgokra születtünk, hanem kis dolgokra is. Az élet mindennapokból áll, a nagy dolgok semmiségekből tevődnek össze.
Mindig tudd: a dolgok egyszer történnek meg veled. A legértékesebb idő a pillanat, amelyben élsz.

jún
23

Ha hamar elfáradsz

Címkék: saját írás | Szerző: Biedermeier | 7:58 pm

 

90732795_5082650_6184870.jpg

vedd számba teendőid, s próbáld szétválogatni, mi az, ami mindenképpen szükséges, hogy beleférjen napjaidba, s melyek azok a dolgok, amelyek csak sodornak, s Te is olyanná válsz általuk, mint a hatalmas folyamok vize és mélységes medre, már nem érzed határaid, s csak a felszínről próbálod kitalálni, vajon, mit rejteget a mély.
Ilyenek az emberi élet napjai is: vannak semmire kellő, bosszantó pillanatok, de, ha úgy véled, hetek, sőt hónapok óta ezek kalitkájába záródtál, s Te sem tudsz dalra fakadni többé, akkor lépj ki a szabadba, s ismerd meg újra a természet szépségét, mert annak harmóniája visszaállítja biológiai időd is, hogy ráébredj az évszakok zamatára, s arra az órára, amelyet gyermekkorodból magaddal hoztál ugyan, de közben mégis elfeledted, hogy a napoknak megvan a rendjük, s, hogy lehet az, hogy Te mégis a hordalékukkal váltál eggyé?

jún
23

Ha valamit akarsz, tedd!

Címkék: saját írás | Szerző: Biedermeier | 7:56 pm

 

48322.jpg

 



Furcsa meglepetések értek a mai napon. Először is segíteni akartam valakinek valami nagyon fontos dolgot elintézni, s a dolog egészen másként sült el. Elég bizarr volt az elintézendő ügy is, ugyanis van X, aki még éppen tanköteles, de immár a sokadik iskolájából tanácsolták el magatartási gondok miatt. Dél körül már szétdurrant a fejem a sok telefonálástól, kérvényírástól stb.
És éppen harmadik éve nem tanítok, helyette írok. Unalmas egy élet ez, mert előre megadott témák alapján pedagógiai-szakmódszertani cikkeket gyártok néha enyhébben, máskor meg nagyüzemi méretekben. Mikor mit kíván a korszellem.
És segítek: eldönteni egy írásról, hogy jó-e vagy sem, miután a neten üzemeltetek egy portált, néha lektorálgatok, máskor meg hasonló ügyeket intézek, mint az előbb említett. Csakhogy ma kiszámoltam valamit: az altruizmus nem egy hasznos befektetés sem munkaórában, sem az áramszámlában, sem az ember idegrendszerét tekintve, hogy a parkolási díjakról ne is beszéljek...
Annál is inkább, mert ma saját szememmel láttam, ahogyan egy ... úgy nyitja ki a saját kocsija ajtaját, s úgy dobálja ki onnan, vagy inkább söpri ki az összes szemetet, hogy két hatalmas karcolást hagy az enyémen... És nem ismerte el természetesen, hogy ő volt, noha a Hotel Divinus színeiben furikázott valahova, ami nem arra található, mint ama bizonyos szálloda...
És elkezdtem magamban számolni... Az utóbbi három esztendő nem csupán nekem, de annak is, aki anno az Allegória Portált megálmodta, olyan jó egy millió forintunkba került.
Érdemes volt?! Miután a mi életünkből vettük el azokat az órákat, perceket, amelyek soha többé vissza nem hozhatóak, a válasz egyértelműen csakis és kizárólag nemleges lehet.
És nem szeretnék már altruista lenni, mert ez is egyfajta betegség, csak élni szabadon, szelíden, csendesen, mert visszafelé ketyeg egy ideje az az óra, amit a biológia oly gyönyörűségesen megkomponált, s úgy hiszem, rá kell tekinteni a mutatójára, mert különben az egész életünk egy furcsa, zihálós rohanattá válik.

jún
23

Ahogyan peregnek a napok

Címkék: saját írás | Szerző: Biedermeier | 7:44 pm

48277.jpg

 

 

s egyre messzebb kerül ebben a régóta virágos mezőkre vágyó őszben a tavasz, s a nyár illata, úgy válik az emberben is mindennapos reménnyé a nyár igézete. S nem feltétlenül a nagy túráké, s a nyaralásoké, hanem egyszerűen a napsugaraknak az emberi lélekben is beteljesülést hozó násza az, ami hiátusokat vált ki bennem is.
Szeretném megölelni a platánokat, egyszerűen csak megcirógatni a most még csak felfelé törekvő veteményest, amint elbúcsúzik éltető termésétől, vágyakozom arra, hogy két kezünk munkája nyomán pázsitosok és mindenféle ősburjánzások jöjjenek létre, s mily jól esne letörölni a munka izzadságát is a homlokunkról, majd kacagva egymásra nézni, amint a kerti slaggal fürösztjük megfáradt testeinket, s csak úgy bámuljuk a naplementét, miközben a sziklakert szélén ücsörgünk, ahova pontosan ezekért a pillanatokért nem ültettünk semmiféle növényt sem...
És hív a természet, az élet, de itt csak esik, s szabad időnkben nem kívánunk kimenni még sétálni sem, hacsak teljesen bele nem szerelmesedtünk a klímaváltozásba, s el merünk még ázni, miközben akár tetszik, akár nem, fiatalságunk azon idejére gondolunk, amikor a nagy esők és viharok idején is csakis egymást óvtuk és a pocsolyákon keresztül is egyre közelebb kerültünk egymáshoz, mert nem számított semmi más, csak mi...
Hogy ez most másként lenne?
Nem, nincsen máshogy ma sem, de az öregedéssel tudomásul vesszük, hogy szervezetünk egyre kisebb külső behatásokra is egyre hevesebben reagál, s ezért ma a tócsák idején csakis belső tükreinkkel óvjuk egymás szervezetét, aminek igézete semmivel sem kevesebb a viharos nyarakénál, de belül mégis azt az élményt közvetíti, hogy egyre kevesebb nyarunk lesz már, mert valahol az ősz vált azon évszakká, ami nekünk való, s ez végérvényesen így lesz immár...

jún
23

42234.jpg

 

 

 

Ágaink egybecsavarodtak, 
gyökereink összefogóztak, 
árnyunkba utasok heveredtek, 
lombunkból madarak szárnyrakeltek, - 
magunknak mi már megmaradjunk, 
másnak, egymásnak annyit adtunk, 
annyit kinlódtunk és mulattunk, 
hogy vígak, búsak, rosszak és jók, 
lettünk egy kicsit már hasonlók. 

Mikor a sors összeültetett, 
csemeték voltunk még, gyerekek, 
fiatal társak, szövetkezők, 
rosszabbak elől menekülők, 
játszottunk tündéri fuvolákkal, 
haragos, fekete trombitákkal, 
nem törődve senki fiával: 
elszakadók és összehajlók, 
valami titokban hasonlók. 

Aztán nőttünk - Védett az isten, 
nincs fejsze, amely leterítsen, 
jöttek ránk fénylő fegyverekkel, 
mi álltunk hallgató sebekkel, 
s ki ellenünk tört, keze fonnyadt, 
szúrós tűzben csontja megolvadt, 
háza bedőlt, szeme kisorvadt, - 
s mi álltunk, két fa, virágba bomló, 
elrendelt csodához hasonló. 

S ez biztat, ez, az érthetetlen. 
Mesében állunk, csoda-kertben, - 
s ha mese, a fának is lehet szive, 
zengünk is, ugy zeng a kettőnk hite, 
mint a harangok, ha vasárnap 
Kálvin lelkével nekiszállnak 
az illatos, napos határnak: 
jövőt zeng két hang, muzsikáló, 
szétlüktetve egybefonódó. 

Kétszer-egy sors az isten előtt, 
szövetség nem lehet más se különb: 
hogy én mi vagyok, nem tudom, 
csak azt, hogy benned bizhatom: 
bármennyit sírtál, hadakoztál, 
jönne uj vihar, rámhajolnál, 
magad ellen is átkarolnál: 
egymásra fájva rászorulók, 
lettünk mindenkihez hasonlók. 

Két fa, együtt, testvéri lombban, 
egyek vagyunk sok fájdalomban, 
örömökben és kényszerekben, 
máskép tán élni is lehetetlen: 
magunknak hát már megmaradjunk, 
gyökereinkről ne szaladjunk, 
tavaszban, őszben gyarapodjunk, 
legyünk hívők, bátrak, kitartók: 
az örök reményhez hasonlók.

jún
23

Amire nem lel szót a nyelv,
Mi be nem fér egy ölelésbe;
Miről az ajak nem beszél
Csókot adva, vagy vágyva, kérve;



Mit el nem mond egy mozdulat, 
Ha kezeddel a búcsút inted; 
Mit el nem árul mosolyod: 
Azt mind kimondja egy tekintet!

jún
23

417850_10151626421319787_2038621658_n.jpg

 

 

A Sors a lehető legjobb terapeuta, amely csak létezik, és minden esetben sikeres.Nekünk csak annyi választásunk van, hogy eldönthetjük: megismerésből tanulunk inkább, vagy szenvedésből?
Hiszen, az evolúció célja minden esetben a Lét egésze, az Egész-ség, és ezt mindenképpen el is fogja érni.
És minden egyes lény elérheti a gyógyulást, mindegy,miben betegedett meg, csak annyit kell tennie, hogy helyreállítja a rendet.


(Kurt Tepperwein)

dec
30

„Nekem az országot kell építenem, kis o-val, az országot - ami a magyar nemzet e világi országa -, és nagy O-val is, az országot, Isten országát, és ez a magasabb rendű célja és értelme annak, amit teszek...”

dec
30

„A nagyméltóságú helytartótanács sápadt vala és reszketni méltóztatott”. Nos, ez a mondat immáron újra valósággá vált. Nekünk is van nagyméltóságú helytartótanácsunk, amely sápadt is és reszketni is méltóztatik. S így, sápadtan és reszketve oktatja ki immár a népet is, az Alkotmánybíróságot is, a sajtót is és persze az ellenzéket is. (...) De szívük szerint igazából a népet váltanák le. Meg vannak ugyanis győződve róla, hogy a nép nem érdemli meg őket. Ebben az egyben, kedves barátaim, meglehet, történetesen igazuk van. Magyarország népe tényleg nem ezt érdemli. Március 9-e óta tudjuk, Magyarország jobbat érdemel. S valóban, a magyar nép olyan Országgyűlést és kormányzatot érdemel, amely méltó hozzá."

(O.V. 2008.március 15. )

dec
29

Hogy milyen lesz? A béka valagát már elértük, így csakis alatta köthetünk ki, tehát mocsaras. A fél ország adósságban úszik, a másik felét árverezik, de miután ebben a honban a 100 száz százalék az legalább 120, így aztán vannak , akik jól élnek majd... Középosztály sehol, mert minek az?! Még netalán gondolkodnának is... Az pedig nem megengedhető. Hogy valójában alkotmányunk sincs, az már mellékes, miként az is, hogy csak egy ország lettünk egy köztársaság helyett, noha Petőfi is megmondta már, hogy "Respublica, (a) szabadság gyermeke"... Szabadságunk nem lesz, de szabadosságunk igen, és valószínűleg ígérgetések tömegét halljuk majd, amiből azért valami meg is valósul, hiszen a "Panem et cirsenses elv" a választások előtt a legjobb csali, és bizony a sok éhes száj csak bekapja, hogy aztán partra vetett hal módjára a torkán, akarom mondani, a szájpadlásán akadjon a csali...

feb
3
 
 
 
Kiindulási alap: E.T. Hall az emberek közötti viszony jellege alapján négyfajta távolságot jelöl meg: bizalmas, személyes, társasági és nyilvános közelséget.
 
(Gabnai Katalin: Drámajátékok- Bevezetés a drámapedagógiába – Helikon Kiadó, 2001. 105.o.)
 
A hétköznapi általánosan elfogadott távolság olyan 60-120 cm, az emberi testet körülvevő intim zóna 25-30 cm.
feb
3

 

 
 
Magyar ember vagyok, ezért lehet egészségem ugyan, de lassan láss csodát és egyéb intézkedéseket, nincsen.
Hétfőn pl. arra ébredtem, hogy iszonyúan fáj a bal oldalam, mármint a derekam tájékán.
Aztán, mint, ahogyan a Nagy Egészségkönyv megfelelő fejezeteiből kihámoztam, a tipikus eperoham tüneteit produkálta a szervezetem, s így aztán a gyógyszerészekkel konzultálva a megfelelő ingyenes terápiát voltam kénytelen választani, mert… Egy nappali szanatórium betege vagyok, ahol az orvosok erre a hétre szabadságra vonultak… Belgyógyászati konzílium nélkül maradtam, mert mint megtudtam, azt csak orvos javasolhatja, de miután én éppen bent vagyok az egészségügyben, ezért ki is rekesztődtem. Panaszaimmal keressem fel a háziorvosom, de csak délután 3 után, mert eddig terjed a szanatórium jogköre… Ami nappali… Természetesen beestem a háziorvosomhoz, akit mellesleg nagyon kedvelek, mert kitűnő diagnoszta, de a rendelőben annyian voltak, mint valaha az égen a csillagok, még az ősrobbanás után közvetlenül… Így maradt az epegyógyszer. Meg a mellékhatás… A mellékhelyiségből egy fél nap után talán kibotorkáltam, s újra elővettem azt a bizonyos könyvet, mert addigra már nem csak a derekam körül fájt, hanem az egész bal oldalam. Az újabb saját diagnózis a hasnyálmirigyeimmel volt kapcsolatos, de addigra a Skype segítségével megtudtam, hogy az a terület a vesém… Na, ezután elővettem az anatómia jegyzeteim, mert tánctanárként bizony bevágatták velünk mindazt, amit az orvosin is szoktak, s természetesen latinul… Jól szétnézegettem a zsigeri rendszer környékén, s megállapítottam, hogy az epém teljes egészében kizárhatom, mert az a másik oldal, habár átsugározhat… A hasnyálmirigyeket azért bent hagytam, de miután a színem még egészen emberi volt, s enni is tudtam, így aztán csak a vesénél maradtam… A szanatóriumról persze lehetne ódákat zengeni, de ott betegszabadságot jelentettem, merthogy ki a fene szeretné, ha ebben az állapotban galvánoznák meg egyebek, de ki nem iratkozhattam, mert még mindig ez a hét van, így nem lett volna olyan orvos, aki aláírta volna a zárójelentésem, hogy milyen kezelésekben is részesültem… Azért még a lelkemre kötötték, ha bármilyen éjszakai problémám lenne, nehogy ki merjem hívni a mentőket, hanem forduljak hozzájuk… Meg is kérdeztem, hogy hogyan, mert az emlékezőtehetségemmel semmi baj sincsen, így pontosan tudom, hogy nappali… Azaz ott nincsen éjszakai élet, habár, ha így haladok, esküszöm, oda járok majd kísérteni és juszt is csakis nappal! Na, a biztonság kedvéért kaptam valami füzike – a növényekkel kapcsolatos ismereteim meglehetősen gyatrák – teát az egyik szomszédtól, de lehet vízhajót is tettek a filterbe, mert ismét a mellékhelyiségben kötöttem ki, de nem baj, mert a lakásnak legalább annak a részén meleg is van, merthogy ott a kazán… Eddig soha nem jártam olvasnivalóval ilyen helyiségben, de bespájzoltam…
Aztán eljött a mai hajnal… Fél ötkor arra ébredtem, hogy valami ráült a mellkasomra… Na, itt az infarktus, talán időszerű is már! - gondoltam magamban. De a mellhártyám meg elkezdett zubogni… Ezt már ismerem, mert ilyennel sajnos évente találkozom egy madaras szomszédom jóvoltából, aki a beteg madarait addig tartotta a ház pincéjében, míg én ornitózist nem kaptam… Az papagájkór… Igaz, ennek már 5 éve, de a következményeit azóta is viselem… Legutoljára decemberben nyomtam az ágyat a Tüdőklinikán. Valahogy csak megpróbáltam elaludni, de már azt sem bántam volna, ha egyszerűen csak átszenderülök a másik dimenzióba a jobbik felemen, mert bizony a bal oldalamra feküdni képtelenség… Fáj, hasogat, mintha átment volna rajtam egy úthenger vagy jól megkéseltek volna! Summa summárum csak beültem a kocsimba, amibe tegnap belejött valami jól nevelt hölgyike ,aki csak azért sem hagyott betétlapot, de a rendszámát ismerem ugyan, szemtanú is van, s a rend buzgó őrei mégis lebeszéltek a hosszas bizonyítási eljárásokról… Egyedül nem mertem elindulni, mert itt valahogy még mindig minden jégmező, így járnak a kiemelt zöld területek, mert a világ végére be sem jönnek a város takarítói…, így magam mellé ültettem az egyik hozzátartozóm, aki meg is kérdezte, jó ötlet-e vezetnem… De, mert csak nekem van jogosítványom, a kérdésfelvetés igen idő-és korszerűtlen… A jajgatás is, hogy nekem miért nem jó az utcánk végén lévő háziorvosi rendelő… Mi a francnak járok a város másik végére orvoshoz?! Megszokásból talán… Azt azért nem gondoltam, hogy a doktorom kiakad, mármint, hogy ezekkel a panaszokkal miért nem hétfőn jöttem… Mondtam is neki, hogy voltam itt akkor, mert kellett egy táppénzes papír, de bejutni nem tudtam… És akkor Ő mihez kezdjen velem péntek délben?! Mondom Neki, hogy nem sok mindent, mert szanatóriumban vagyok… Merőn nézett rám. Elvből itt nem kísértek – közöltem szenvtelen arccal. Na, jó, kellene ultrahang meg röntgen és labor… Ennyit úgy magamtól is sejtettem, mint az ezt követő litániát is, hogy ez is lehet, meg ez is és ez… Hogy, hogy nem, nem mondott újat! Aztán csak megszólalt, hogy húzzam fel a blúzom. Ha én lennék az Ő helyében, legalább fekvő helyzetben vizsgálnám az ilyen panaszokat, de így talán kényelmesebb… Mármint Neki! Azt mondja, tüdőgyulladás! Csak megjegyeztem, hogy azért ennyire nem csúszhatott le… Mármint a tüdőm, de nem vette a poént! Ez legalább egy biztos diagnózis… Rám illik úgy 80 százalékban… A maradék 20-ból lehet most valami bajom, esetleg valóban kombinálva az Ő feltételezésével, de Őt ez most hidegen hagyja. A végén kiír valami gyógyszert, de közli, a szanatóriumot ezért meg… az OEP… Mondom Neki, hogy nem, mert a 3 utáni kezelésekért Ő a felelős, máshova meg nem mehetek.
Gyógyszertár… Öt szem bogyó… Azonnal be is vettem az elsőt… Csak adják már ide! Ezután hallottam meg csak az árát… A hallásommal nincs baj úgy általában, de most visszakérdeztem: - Mennyi? Széles spektrumú az biztos… Az én háziorvosom nem véletlenül van a város másik végén, mert, hogy ez aztán mindent gyógyít! Egy a bibi… Vesegörcs esetén tilos… Mi van, ha nekem éppen vesegörcseim vannak már napok óta?! Na, hogy ennek is utána járjak, fel is hívom azonnal a Húgom, csak meg tudja talán mondani, ha a Szabadalmi Hivatalban sok-sok éven át csakis Tőle függött, lehet-e valami gyógyszer vagy sem… Tuti örülni fog az újabb agyament kérdésemnek… Habár, lassanként megszokta már…