Allegória Lapja

2011.feb.03.
Írta: Biedermeier Szólj hozzá!

Gyertyaszentelő Boldogasszony és Balázs nap

 A hónap második és harmadik napja néprajzi szempontból igen jelentős.

Február másodika a Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe. Szűz Mária ugyanis Jézust annak születése után negyven nappal mutatta be a jeruzsálemi templomban, ahol az agg Simeon megjegyezte, hogy ez a Gyermek a népek világossága lesz majd. A katolikus falvakban még napjainkban is megmaradt a gyertyaszentelés szokása. A megszentelt gyertyákat nem azonnal használták fel, hanem szalaggal átkötve sokáig megőrizték, s később ezt gyújtották meg keresztelők előtt az újszülöttek védelmére, s ezt adták a földi testének búcsút intő eltávozó kezébe is, de amikor a fiatal anya először ment a templomba, ő is ezt vitte a kezében.
Nem árt az időjárást nézni, mert a népi bölcsesség máig is hasznos lehet, hogy tudniillik, „Ha fénylik Gyertyaszentelő, az íziket vedd elő!” vagy „Ha fénylik gyertyaszentelő, a szűrödet vedd elő! Azonban a mondás ilyen formában is ismeretes „Ha február hóban bundádat leteszed, húsvétkor bizonnyal ismét fölveszed!”, azaz ha jó az idő, tegyünk csak nyugodtan félre még pénzt a fűtésre, mert sokáig tart még a téli hideg.
Ehhez a naphoz kapcsolódik a medvés időjóslás is, ami az „Idétlen időkig (Groundhog Day - 1993.) című amerikai filmben a mormotát faggatja…
És milyen csodásan gyönyörű az a mozi! Az egyik nagy kedvencem… Lássuk csak, mire ébred mindig ugyanazon a napon az időjós!
 
„Rádió: Hétalvó, halihó, talpra fel! Rögtön bundacipőt húzz, mert irtó hideg van odakint. Mindennap dúl a cidri! Hát nem a Miami Beach-en vagyunk? Nem bizony, de nem ám. Olyannyira nem, hogy itt még útra kelni sem érdemes, mivel jön az a sok, apró fehér izé. Fehér izé? Ja, az a fehér izé! Hohó! Az időjárás jelentés: A meteorológiai intézet szerint, ööö, havazás várható. De még mekkora. Ámde nem is ezért vagyok ilyen izgatott, hanem egészen másért. Talán a hideg miatt? Persze hideg is lesz, de a nagy kérdés, mely már ott motoszkál minden fejben... Minden átfagyott fejben, hogy ha felébred Phil, meglátja-e az árnyékát. Punxsutawney Phil! Ecc-pecc kijöhetsz! Mormota nap van!”
 
S miért éppen a mormotát? Mert ebben a medvés szokásban a magyarokon kívül csak a cseremiszek hittek, de a németek meg a sündisznókat faggatták. Aztán az Újvilágba vándorolva nem találtak sünt, de a mormota hasonló hozzá, mármint küllemre, így aztán megteszi az is! Olyan 40 százalékban bejön a jóslat, így aztán nyugton maradhatunk a fenekünkön, bármi is történjen….
 
 
 
Szóval, ha a medve kijön a barlangjából és meglátja az árnyékát, nagyon megriad, s nyomban vissza is cammog oda, mert hosszú lesz még a tél. Persze, ma már a medvék is immunisak, s fittyet hánynak a szokásokra… Különben is ki érti azt, hogy borús időben kellene kint maradnia, mert éppen ekkor közeledne a tavasz?! Még az is valószínűsíthető, hogy a nagy magyar mesélő, Jókai Mór találta ki ezt a furcsa módit, méghozzá Az új földesúr című regényében.
 
 
 
 
Február 3. napján a Balázsok ünneplik névnapjukat. Szent Balázs nagyon sok dolog védőszentje, a teljesség igénye nélkül a torokbetegeké (az özvegyasszony egyetlen fiának kivette a halszálkát a torkából), a fúvós zenével foglalkozó muzsikosoké, az orvosoké, a takácsoké, a szélmolnároké, de időjelző szent is. Névnapján nagy viharokra számíthatunk, de arra is, hogy eztán véget ér a tél.
A középkor óta a 14 segítő szent egyike (Ákos, Balázs, Borbála, Cirjék, Dénes, Egyed, Erazmus, Eustachius, György, Katalin, Margit, Kristóf, Pantaleon, Vitus), s ehhez a naphoz kapcsolódik a Balázs-áldás is, ami a XVI. Század óta terjedt el.  A szertartás lényege, hogy a pap két, András-kereszt módjára összeillesztett gyertyát tart a hívők álla alá és megáldja őket e szavak kíséretében: "Szent Balázs püspök és vértanú közbenjárására szabadítson meg téged az Isten a torokbajtól és minden más bajtól". Nagy biztonságot adott ez a hit a középkori pestis-és himlőjárványok, később a rettegett diftéria idején, de Babits Mihály a gégeráktól szeretett volna e csodás szavakkal megszabadulni:
 
Szépen könyörgök, segíts rajtam, Szent Balázs!
    Gyermekkoromban két fehér
gyertyát tettek keresztbe gyenge nyakamon
    s úgy néztem a gyertyák közül,
mint két ág közt kinéző ijedt őzike.
    Tél közepén, Balázs-napon
szemem pislogva csüggött az öreg papon,
    aki hozzád imádkozott
fölém hajolva, ahogy ott térdeltem az
    oltár előtt, kegyes szokás
szerint, s diákul dünnyögve, amit sem én,
    s ő se jól értett. De azért
te meghallgattad és megóvtad gyermeki
    életem a fojtogató
torokgyíktól s a veszedelmes mandulák
    lobjaitól, hogy fölnővén
félszáz évet megérjek, háládatlanul,
    nem is gondolva tereád.
Óh ne bánd csúf gondatlanságom, védj ma is,
    segíts, Sebasta püspöke!
Lásd, így élünk mi, gyermek módra, balgatag,
    hátra se nézünk, elfutunk
a zajló úton, eleresztve kezetek,
    magasabb szellemek – de ti
csak mosolyogtok, okos felnőttek gyanánt.
    Nem sért ha semmibe veszünk
s aztán a bajban újra visszaszaladunk
    hozzátok, mint hozzád ma én
reszkető szívvel… Mosolyogj rajtam, Balázs!
    ki mint a szepegő kamasz,
térdeplek itt együgyű oltárod kövén –
    mosolyogj rajtam, csak segíts!
Mert orv betegség öldös íme engemet
    és fojtogatja torkomat,
gégém szűkül, levegőm egyre fogy, tüdőm
    zihál, s mint aki hegyre hág,
mind nehezebben kúszva, vagy terhet cipel,
    kifulva, akként élek én
örökös lihegésben. S már az orvosok
    kése fenyeget, rossz nyakam
fölvágni, melyet hajdan oly megadón
    hajtottam gyertyáid közé,
mintha sejtettem volna már… Segíts, Balázs!
    Hisz a te szent gégédet is
kések nyiszálták, mikor a gonosz pogány
    kivégzett: tudhatod, mi az!
Te ismered a penge élét, vér izét,
    a megfeszített perceket,
a szakadt légcső görcseit, s a fulladás
    csatáját és rémületét.
Segíts! Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen,
    okos felnőtt! Te jól tudod,
mennyi kínt bír el az ember, mennyit nem sokall
    még az Isten jósága sem,
s mit ér az élet… S talán azt is, hogy nem is
    olyan nagy dolog a halál.
 
(Balázsolás)
 
A betegeket sok helyen parázsba vetett alma héjával is füstölték.
 
Érdekes, hogy a magyar népszokásban Szent Balázs a diákok védőszentje. Magyarországon a 17. század óta vannak adatok a Balázs-járásra. A középkorban más országokban sokkal régebbről is. Itthon a 10-12 éves fiúk fehérbe öltöztek, míg a fejükön koronaszerű papírcsákót viseltek.  A Balázs püspököt megszemélyesítő gyereknek püspöksüvege volt. A játékban éppen tízen szerepeltek: az elöljáró, a püspök, a generális, a kapitány, az orvos, a zászlótartó, a kiskatona, az őrmester, a káplár és a paraszt. Ez a játék Szent Balázs dicséretével és az ajándék megköszönésével fejeződött be. A perselybe összegyűjtött pénzt az iskola vagy a templom céljaira fordították,  míg az ajándékképpen kapott tojást eladták, a szalonnát pedig megették. Ez a szokás nagyon hasonlított a március 12-i Gergely-járáshoz.
 
 
Február végéig aztán népszokásokban érdemleges eseményt nem jegyezhetünk, csak a 24-én (Jégtörő) Mátyás apostol ünnepét, de nem akarnám itt szaporítani a szót, messze van az még!
 
M. Fehérvári Judit
 
 
 
 

Amit karácsonyról illik tudni

Karácsonyi kérdések

* Mit ünneplünk karácsonykor?
 Jézus Krisztus születésnapját, ami a hívő embereknek lelki többletet, töltést ad, a megújulás és megtisztulás lehetséges üzenetét hordozza, míg másoknak egyszerűen csak a szeretet ünnepét jelenti.

* Mi az, amit biztosan tudunk Jézusról?
Valós történelmi személy volt, hiszen az Ő születésnapjához kötjük a keresztény időszámítás 0. esztendejét.

* Ha életrajzot kellene Róla írnom, milyen forrást használhatnék?
Jézus nem hagyott Maga után írott szövegeket, s gyakorlatilag minden életére vonatkozó adatot az Újszövetségből tudunk. Bizonytalan a születési éve, habár a Kr.e. 7. vagy 6. , esetleg 4. esztendő hihetőnek látszik. Még halálának évét sem ismerjük pontosan. Az, hogy 0-hoz kötjük születési évét, arra vezethető vissza, hogy csak a VI. században vált fontossá az időszámítás, s egyszerűen tévedés történt. Egy jogász – szerzetes - kronológus, név szerint Dionysios Exiguus tévesen kalkulálta ki azt az időpontot, amely Jézus születésének az évét a Róma alapítása utáni (ab urbe condita) 754. évre tette. Ezt a téves dátumot először Beda Venerabilis Benedek-rendi szerzetes alkalmazta először, s azóta is ez a tradíció maradt meg a hagyományban. A katolikus egyház Josephus Flavius „A zsidó háború” című munkáját mindenképpen méltónak tartja arra, hogy az abban írottak alapján Jézus személyét történelmileg is bizonyítottnak tartsa. A legújabb feltevések szerint egyébként a Kr.e. 7. esztendő a legvalószínűbb születési dátum, mert ekkor volt látható a Jupiter és Szaturnusz bolygók hármas együttállása.

- Hordoz-e valamilyen jelentést a „Jézus” név?
A név azt jelenti, „szabadító” és a héber „Jósua” névnek felel meg. Rendszerint más neveivel együtt használatos, s ha egyedül áll, Jézus ember voltát hangsúlyozza. Krisztus annyit jelent „felkent”, s a héber „messiás”(=megváltó) szó görög megfelelője.

* Miért éppen aranyat, tömjént és mirhát hoztak magukkal az Őt meglátogató napkeleti bölcsek?
Az arany a királyságot, a tömjén a szent életű embereket jelképezte, míg a mirha a halállal hozható kapcsolatba.

* Mi az a mirha?
Keserű tömjén, amit a halottak kenésére használtak.

* Miért hívják Krisztust Názáreti Jézusnak?
Jézus ugyanis a júdeai Betlehemben született, családja csak az Augustus császár által elrendelt népszámlálásra érkezett ide. Gyermekkorát azonban a galileai Názáretben, a mai Izrael állam északi részén töltötte.

* Vannak-e más nevei a Megváltónak?
Az evangéliumok és a teljes Biblia fényében mintegy 209 más-más nevet lehet találni.

* Melyek a legismertebbek?
Talán a Bárány, a Krisztus, az Ember Fia, a Pásztor és az Immánuel, ami azt jelenti, hogy velünk az Isten.

* Utal-e valamelyik e nevek közül arra a betlehemi „Csillagra”, amelynek jelenlétét karácsonykor ünnepeljük?
Ez attól is függ, mire gondolunk. Ha arra, hogy milyen jelentést hordoz az Ő puszta léte a keresztyén embereknek, akkor az Igazság, az Alfa és Omega, az Örökkévalóság Atyja, a Reménység, a Teljesség, a Világosság nevek jelezhetik azt a tényt, hogy a keresztyének Krisztusban Isten Fiát látják, az emberi formát öltött Istent. S ma a kereszténység a világnak szinte minden részén megtalálható, s mivel követőinek száma az egymilliárdot is meghaladja, a legnagyobb világvallásként tartják számon. Annyi bizonyos, hogy Jézus a Hegyi beszédben olyan jelzőtáblákat ad kezünkbe, mint az ószövetségi Tízparancsolat.

* Miben különbözik a kereszténység más vallásoktól?
A legfeltűnőbb az, hogy alapítója, Jézus Krisztus nem metafizikai vagy etikai tanok szerzője vagy újrafelfedezője, s nem is egy benne megnyilatkozó Isten küldötte, s nem a világ urának valamelyik megtestesítője, hanem maga az Isten, aki a világfolyamatokban képes előidézni a legnagyobb fordulatot: a világ végérvényes megdicsőülését.

* Milyen jelentéssel bírhat 2009 karácsonyán Jézus neve?
Talán Teréz Anya szavai fejezik ki leginkább, mit is üzen nekünk 2010 karácsonyán a Kisded érkezése:
„A szeretet otthon kezdődik. Mindenekelőtt közvetlen környezetünkben: a családban, a szomszédos öregemberben, a munkahelyi kollégában. Egy jó szó, türelmes meghallgatás, egy kis szolgálat, egy mosoly… A felebaráti szeretet, a segítségnyújtás, a másokkal való törődés kötelezettségét jelenti.”

M. Fehérvári Judit

Gondolatok az ünnepről, a karácsonyról, a szeretetről és a boldogságról...

„Légy áldott…
…urunk: Jézus!
Szereteted életünk egyetlen reménye!
(Simon András)

 


„Az ünnep az emberi lélek öröme, amely a testet áthatja. Az ünnep örömóra. Az ember szabadságra született. Az ünnepben szabadságát élheti meg. Ünnepben lehet önmaga. Dönthet, mit csinál. Szóhoz jut a lélek. A test finomabb falatokat harap. Közben az emberi szellem hallatja szavát.
Érzést kér, nem mindennapit. Gondolatot kér, amely lelkesít. Érzés nélkül nincs ünnep. Eszme nélkül az ünnep halott…
Érzés és gondolat. Enélkül az ünnep sivatag. Fa, amelynek virága van, gyümölcse nincs. Viszonzás nélküli szerelem…
Ember vagy. Ünnep nélkül nem élhetsz.
Az ünnep nem munkaszünet. Érzések és gondolatok napja. E kettővel lesz az ünnep szabadság és öröm.”
(Mácz István)

Ha nem hinnék abban a csodában, amelyet szeretetnek nevezünk, nem hinnék abban sem, hogy ilyenkor karácsony tájékán valahogyan megváltozik az emberek közötti érintkezés alaphelyzete is.

Mai, rohanó korunkban ugyanis az ünnep már nem olyan meghitt, kedves, szeretettel teli. A XXI. század emberének már semmire sincs ideje, mert folyton csak szalad, intézi dolgait, türelmetlen. Feleslegesnek érzi a beszélgetések varázsát, a másik megismerésének csodálatos felfedezését, az utazást, amely valóban „lélektől lélekig” hatolva formálhatná Őt is. Közben kegyes hazugságokkal hinti saját maga szemébe is a valótlan magyarázatokat, hogy dolgoznia kell, eltartania a családját, vagy éppen tanulnia, de semmiképpen sem ér rá, mert az élet rövid ahhoz, hogy végezzen feladataival.

Ráadásul a média szakadatlanul önti ránk a válságról szóló hírfolyamot, annak minden negatív hatásával, amelyet azért saját bőrünkön is megtapasztalunk nap mint nap.

Mire elérkezik karácsony, bele is fásulunk az ünnepekbe, holott még nem is tettünk érte semmit. Csak éppen már novemberben feldíszített fákat, csillogó kirakatokat, élénken díszített üzleteket látunk. Ez a szemet gyönyörködtető látvány, s a minél mutatósabb és drágább ajándékok utáni eszeveszett hajsza aztán – akár akarjuk, akár nem – egyre közönyösebbé tesz az igazi ünneppel szemben. A bájos függelékek, az ízléstelen, giccses csecsebecsék világában eltűnik az életvidámság, elsorvad az életigenlés. Pedig minden ember vággyal él a szívében e Földön, hiszen mindnyájan jobb, teljesebb és igazibb életet szeretnénk élni.

Így aztán menekülünk. Saját kis jól kialakított csigaházunkból szemléljük a világot, s feledjük az ószövetségi tanítást, mely szerint
„Isten az embert a maga képére és hasonlatosságára teremtette.”

Hiszen a világ gyönyörű, csak meg kell találni benne a szépséget! Vajon, miért van az, hogy a régiek ezt oly jól tudták? A közép –és idősebb nemzedék tagjai még emlékeznek azokra az időkre, amikor az urbanizáció még nem hozott ekkora elidegenedést. Amikor még nagyszüleink ültettek nekünk is egy diófát, mert egyetlen kulturális kincsük, a Kalendárium fényében is tudták, hogy minden egyes termése a Mária méhében növekvő Kisjézust szimbolizálja majd szeretteik fenyőfáján. S a díszek, szaloncukrok is otthon készültek az adventi készülődés részeként: a lángos csillagot formáló csúcsdísz, amely a Három királyokat vezeti majd éppúgy, mint a mai üzletekben vásárolható, girlandokat helyettesítő karikagyűrűk, az életet veszélyeztető kígyó jelképe. Mennyire ismerjük ma egyáltalán a fenyőfára kerülő díszek jelképrendszerét? Tudjuk-e, hogy a gömbök az élet teljességét, az angyalhaj a jászol szalmáját, az aranyalma pedig a tudás megszerzését allegorizálja?!

Pedig mennyire más lehetne így az ünnepünk! A szeretet energiája része a világteremtésnek és nem kerül pénzbe: mindenkié.

Lukács evangélista így jövendöli meg a karácsony szent üzenetét:

„Ez lesz a jel: Találtok egy jászolba fektetett, bepólyált gyermeket.” (Lk. 2, 12)

Most advent idején arra a Messiásra várunk, aki titokban érkezik, s december 24-ig ugyanilyen formában rejtetten marad közöttünk. Arra vár, hogy keressük és ismerjük fel jelenlétének számtalan alakjában: egy Gyermekben, a szeretetre megnyíló emberi szívekben, a türelemben, a megbocsátásban, a békességben, a jóakaratban, az ünnepi kalács illatában.

Közel kétezer évvel ezelőtt megszületett egy Gyermek a júdeai Betlehem városában. Addig is, s azóta is emberek milliói születtek és születnek, akikről semmit sem tud a világ. Ez a betlehemi Kisded azonban megváltoztatta a világtörténelmet: Benne lett emberré az Isten, aki az időbe és térbe lépett be egyszerűen és szegényen. Ez az alázat arra figyelmeztet bennünket is, hogy rendeltetésünk és életünk értelme egyszerűen csak annyi, hogy emberek legyünk: hogy szívünk szeretetével, megértésünkkel emberibb emberekké váljunk. A karácsony titkát, misztériumát fel sem tudnánk fogni, ha annak áradását meg nem törnék hétköznapjaink.

A karácsony emlékeztet arra, hogy nem szabad semmilyen megfontolásból kizárnunk életünkből azt a másik embert, hanem – miután kötések ezer szálai simítanak egymáshoz – még szorosabban át kell ölelnünk. Mert van két kezünk, hogy adni tudjunk, hogy át tudjuk karolni a másikat, az elesettet. Van szívünk, hogy szerethessünk. Van arcunk, amely lelkünk örömét sugározhatja. Ezért nem élhetünk úgy a Földön, hogy ne hordozzuk elménkben és lelkünkben a Menny legalább egy kis részecskéjét.

Így, s nem másképpen válhat bennünk is istenivé az emberi.

Latinovits Zoltán „Verset mondok” című könyvében van néhány olyan mondat, ami akár létezésünk miértjeit is magában foglalhatná:

„És ennyi az egész, forrás és tenger, alfa és omega, születés és halál, a vér rímes lüktetése. Valami, ami születése pillanatában a halhatatlanságra tart igényt”

Milyen érdekes! E sorok a költészetről íródtak. De ilyenek vagyunk mi, emberek is! Szeretnénk itt hagyni valamit magunkból e Földön: Adyval együtt szeretnénk mi is szeretni, s lenni a másiké, másoké, valakié.

Kívánok Mindenkinek ilyen ünnepeket: szelíd és meghitt hangulatokat, csöndes beszélgetéseket; a lélek és a szív együttes kitárulkozását, a szeretet szabad áramlását, átadását, a Fényt, amely belőlünk sugárzik és táplálkozik, hogy nyalábjai aztán a következő esztendőben is simogatóan körülölelhessenek. Annyi pozitív energiát, amely képes lesz a jövő esztendő végéig is átsegíteni minden embert egy-egy lelkileg vagy anyagilag nehezebb időszakon; nyugalmat, hópelyheket és békét!

S természetesen a boldogság mámorító pillanatait, a teljes egészhez tartozás részegítő varázsát, hogy legyünk mi is fontosak önmagunknak is, mert az élet ajándék, s minden egyes teljességgel megélt pillanata maga a Csoda!


M. Fehérvári Judit

Paraineseis önmagamhoz

A szépség hazug varázslat.

A dolgok valódi lényege minden ember egyedi, belső lángja, amelyet vagy képes kivetíteni az őt körülvevő világ vetítővásznára vagy örökké a lelke mélyén parázsló vágyakozás marad.

Mi ez, ha nem tékozlás?

A sóvárgás fellobban ugyan, de soha nem hevít a tüze, nem szórja szikráit, csak elhamvad.

Ne engedj saját zsarnoki csillagodnak, mert szubjektív időd reflektorfényei hamarabb letaszítanak trónusodról, mint ahogyan kibontakozhatnál!

Magadhoz ölelnéd ugyan az eget a szivárvány összes színével, de mégis aláhullasz a mélységbe anélkül, hogy átélnéd az életed.

Vakká leszel és nem veszed észre, hogy minden egyes életfilmkockádnak valahol létezett egy negatív előképe is.

Akarsz-e tudni az éjszakában vándorló Napról és a Világéjről?

Tudatod állandóan rezeg, s e mozgás nem más, mint az őshangok teljessége.

Szerepek jelmezei foszlanak le rólad.

Lassanként elhalványul a becsvágyad, fékeződnek szenvedélyeid, elpusztulnak gátlásaid, megszűnik a bűntudatod, ami valaha irányította cselekedeteid.

A cseppkövek rétegződéséhez hasonlatosan tudattalanod mérgező gócai egyszer felépülnek ugyan benned is, de éppúgy le is bomlanak.

Merj fényt gyújtani!

Merj saját sötét szobád lámpásává növekedni!

Gondolkodni annyi, mint teremteni.

Ha mindig csak félig, vagy még addig sem érnek célba üzeneteid, alkotóerőd elsikkad, s mindvégig az örökkévalóság iránti vágyódás hat át téged is.

Tudd, Tennen magadnak kell a benned örvénylő viharok fölé emelkedned ahhoz, hogy a valódit kimondd!

Olyan ez, mint egy portré.

Felismernéd-e a modell arcvonásait az orra, szája, szemei és fülei nélkül is?

Akárki lehetne azon a képen, noha szívdobogása, tudásszomja, vágyai, de még sebezhetősége is éppen a tiéd.

S lám, közhelynek tűnik csupán, hiába festetted a leggyönyörűbb vászonra a valaha látott legcsodálatosabb festékkel.

Bekeretezed? Aranyba foglalod? Tedd! Aztán nézd csak nyugodtan meg, mit alkottál!

Méregdrága és pompás giccset.

Busás hasznot ígérő semmit. Csak a lényegtelent öltöztetted bársonyos ruhába.

Úgy tudod, ez a te igazságod. Ne építs rá, mert felborul!

S egy napon arra eszmélsz, gyümölcstelen fává növesztetted magad, mely hiába törekszik felfelé…

Lombkoronái legfeljebb enyhet adhatnak a vándornak, aki felőled éhen pusztulhat.

Máskor meg elnézed a fények és árnyak játékait, s úgy véled, íme a te stigmáid elevenedtek meg, sebeket hagyva benned is; a Krisztuséhoz hasonló alázat lángjait.

Ostobán még azt is gondolhatod, hogy alkotásoddal kiemelkedtél a középszerből, noha csak meggondolatlanul pellengér alá tetted tested, lelked.

A tartásodon kívül semmivel ne törődj!

Okulj az elődök példáiból!

Ha hallgatnod kell, tedd!

Ha meg kell mutatnod magad, próbálj termőtalajjá válni mások számára is, és ne hagyd, hogy a mulandóság termeszei őrizzék műved!

Nemesedni, önmagad újjáépíteni a legnehezebb feladat. Szolgálatot kíván és főhajtást, szívós akaratot és alázatot.

Szükséged lesz belső fényedre is: saját oltárodra, mely nem maradhat áldozati ajándék nélkül!

Ha írsz, add teljes lényeged, hiszen életed legnagyobb erőpróbája nem veszteségeidben, hanem sikereidben rejlik.

Már megértetted és felismerted, hogy ez a lényeged, önkifejezésed ősforrása.

S mennyi mindent tanultál általa: szenvedni és tűrni, megismerni és mélyebben szeretni.

Felismered-e, hogy kritikus szemek kereszttüzébe kerültél, amelyek látnak és ítélkeznek feletted?! Megosztottad lelked tükreit, s a reflektorfény már a tiéd is.

Hirtelen sok ez neked?!

„Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. Ezt ha nem érted

Szánts és vess, s hagyjad másnak az áldozatot.” - írta Kazinczy.

Aki ír, áldozatot vállal. Így érhetnek kudarcok is, de ne feledd: minden siker elkezdődik valahol és valami felé halad. Az áldás csak így kísérheti útját.

Ne légy türelmetlen!

Soha ne elégedj meg kirakatsikereiddel, mert ez belső káoszhoz vezet!

Érezni fogod anélkül is, hogy elfogadnád, mint ahogyan azt is, hogy saját türelmetlenséged is erőszak.

Megelégednél ennyivel?

Ne tedd! Többre vagy hivatott!


M. Fehérvári Judit

Hívatlanul

„Ami a testből születik, az test, ami a Lélekből születik, az lélek.”
( János evangéliuma)

A történet 99, 9 %- ban a valós életből származik


Vannak olyan találkozások az életben, amelyek valahol eleve elrendeltettek.
Olyan léthelyzetek is adódnak, amelyeknek a vége valahol előre látható, mert szemünk előtt van ugyan minden jel, de lelkünk mélyén mégsem akarunk tudomást venni jelenlétükről. S nem csupán azért nem, mert kényelmünk így diktálja, hiszen valahol hatodik érzékünk előre jelzi ugyan, hogy egyre csak a vész felé törekednek az események, s felesleges velük sodródni, mert bizony a kulcsot máshol már bele is illesztette Valaki ama bizonyos zárba.
Lehetne Istennek, Sorsnak vagy a szokásos „Előre láttam!” rosszmájú jóakaratnak tulajdonítani ugyan az események folyását, de még esőköpeny fedi el előttünk az alakokat, még puszta bábok csupán, s nem életünk szerves részei.
Egy történetet szeretnék elmesélni. Az ő személyes történetüket, s nem azért, mert különlegesek, hanem, mert veszteségeik valahol legbelül az enyémekké is váltak azáltal, hogy megismerhettem őket, s igaz barátjukká fogadtak.
Természetesen a való életben másképpen hívják Hőseim, de éppen az Ő védelmükben kereszteltem át Őket. S van még egy olyan oka is, hogy őszintén hiszem, Debóra oldalán egyszer Simonból Péter válik majd, s nem más, mint ennek a törékeny nőnek a jelenlegi tartása, s életbe vetett igazságvágya formálja majd azzá, ami mindig is lenni szeretett volna
(Így válik majdan eggyé a régi és az új, mert az alapok ugyanazok, s ez akkor is így igaz, ha ma is sokan megkérdőjelezik ennek a létjogosultságát.).
A Lány mindössze huszonnégy éves, s az ország harmadik legnagyobb városában él. Valahogy nem jókor látta meg a napvilágot, mert szülei még csak meg sem nézték. Egyszerűen ott feledték a kórházban. Valamikor óvodás korában egy otthon elejtett szóváltásból döbbent rá arra, hogy Ő felesleges. Ez az érzés aztán a mai napig elkíséri.
Csecsemőgondozóként dolgozott, kiváló munkát végzett, míg egy napon arra az elhatározásra jutott, hogy csak üresség veszi körül, bármerre is tekint. Gyógyszereket is kezelt munkahelyén, az édesanyákét. Szülés utáni depresszió ellen adagolt, s a világra hozott jövevényeikre rátekinteni is képtelen nők nyugtatóit, míg Ő helyettük is ringatta kicsinyeiket, táplálta cumisüvegekből, szeretetből, emberségből. Egy különösen borús napon aztán Ő vette be valamennyit. Miután – talán védekezésként a világ bántásai ellen – szinte mindenre allergiás és a környezete levegőjéből nem kérő asztmás rohamai mellé egy epilepsziával is keresztet rajzolt szép arcára az egyre terebélyesedő idő, így néhány allergia ellenes injekcióval és egy kiadós alvással meg is úszta ezt a talán nem is olyan rosszul kigondolt felszívódási kísérletét.
A fiú huszonnyolc éves kora ellenére sikeres vállalkozó. Németországban cégtulajdonos és sok milliós vagyona mellé szívében nehéz teherrel él. Hamar nősült, már-már pofátlanul fiatalon lett kétgyermekes családapa. A lányok ma kilenc és tízévesek, s egyedül, minden anyagi jóval elhalmozva neveli őket.
Volt felesége először inni kezdett, majd a havonta rendszeresen hazaadott hárommillió forintot verte el különböző férfiak társaságában Budapesten a legmenőbb szállodákban, noha férje az év 365 napjából 265-öt Magyarországon töltött (Az ország második legnagyobb városa melletti kisvárosban luxus körülmények között éltek.). Megismerkedésünk idején mégis menthetetlenül szerelmes volt gyermekei édesanyjába, akit soha még csak gondolatban sem csalt meg, más nők után nem fordult meg a tekintete, fantáziavilágát senki és semmi nem tudta megbolygatni.
Egy tüdőszanatóriumban találkoztunk. Én véletlenül keveredtem oda, de ez a cselekmény szempontjából teljességgel lényegtelen.
A fiú akkor lett COPD beteg, amikor sebészorvos testvére egy műtét után a zuhanyzóban megcsúszott, s oly szerencsétlenül vágódott hátra, hogy koponyája azonnal beszakadt, s nyomban szörnyet halt. Ő látni akarta, mert gyermekei apja volt akkor, amikor válása idején magába zuhant, s hetekig senki ember fiához nem volt képes szólni. Éppen úgy, ahogyan ezután az utolsó találkozás után sem. Egy este fogta magát, székre állt, s kötelet hurkolt nyakába, míg azt kirúgta maga alól. A gyerekek mentették meg. Hogy kinek lett nagyobb lelki sérülése hármójuk közül, azt nem tudom. Simon azonban valahogyan megértette az Írás misztériumát, mely szerint "Aki megfürdött, annak csak a lábát kell megmosni, s akkor egészen tiszta lesz. Ti tiszták vagytok, de nem mindnyájan."
Ekkoriban került elő Simon édesanyja is. Őt ugyanis az állam nevelte fel. Talán ezért volt ez a korai, lázas családalapítás. Mert Simon fiatal korában megszállottan bokszolt, s nagyon kiváló eredményeket mutatott fel, de az az éjszaka, amelyen átvette a levegővétel torokakasztó falatját, jeleket hagyott a testén is. Koordinálatlanul mozgott, össze-összeakadtak a lábai, kezei, elveszítette teste felett a kontrolt, hogy aztán ismét megpróbálja felemelni sarkait, s a világ mellett lépkedni, ahogyan eddig is cselekedte.
Talán a második héten kezdtek el Ők ketten beszélgetni. Volt miről! Még az autóikat is elcserélték néhány napra, mert „akik szeretnek, legyenek olyanok, mint a kelő nap az ő erejében” mindegy a vagyon, a külsőség, mert minden csak merő káprázat – vélte Debóra.
Szerencsére a szanatóriumban nem igazán voltak szabályok. Hatalmas kirándulásokat tettek gyalogosan is. Mire észbe kaptak, már Gyöngyösön jártak vagy Egerben, míg máskor Sástón gyönyörködtek a természet ezer meg ezer csodájában.
És gyógyultak lélekben, testben, ahogyan csak a friss levegő és a bimbózó szerelem képes csodákat tenni. A közös jövőbe én is belekeveredtem, mint Simon leendő esküvői tanúja. A legcsodálatosabb az volt az egészben, hogy Ők valóban igaznak gondoltak minden egyes kimondott szót.
Azóta az idő guzsalyára feltűzött kócokból sűrű szálak gombolyodtak le. Debóra hívása az egyik éjjel szirénaként hasította szét álmaim szépét. Lezsibbadtam. A gerincem ívén futott végig az a kegyetlen érzés, amit csak akkor tépi szét lelkem, ha a halál szele csap át a körülöttem lévő szeretteim földi életén. Debóra nem sírt, nem jajveszékelt, csak egyszerűen közölte, hogy Simon élet-halál közt fekszik Hamburgban, mert éppen fel akarta számolni a cégét, mikor balesetet szenvedett. Nem is értettem egészen, hogy olyan kocsival, mint az övé, ez hogyan lehetséges egyáltalán. Dúrdefekt az autópálya közepén és egy hatalmas csattanás egyenesen neki a betonfalnak. Ismerem a németországi utat, hiszen a pokolba kívántam én is nem egyszer! Ha szerpentinekről beszélt volna vagy bármi másról, nem esek én sem kétségbe. Számos törés mellett a koponyája sérült, s éppen ott keletkeztek vérrögök, ahol az agyvíznek kellene végeznie feladatát. Hét órahosszáig tartott a műtét, s nem igazán tudunk ma sem bizonyosat, csak azt, hogy másodjára is fel kellett nyitni Simon fejét.
Debóra csütörtökön érkezik hozzám, mert tőlem várja a csodát, egyes-egyedül tőlem, aki még jobban kétségbe van esve, mint Ő, aki lányom lehetne. S talán éppen azért utazik miattam sok száz kilométert, mert soha senki nem volt igazán az édesanyja.


M. Fehérvári Judit
 

Becsengettek - régebbi írás

Ismét szeptember van, amelyet nem csupán a családi kasszák éreznek meg, hanem nagyon sok gyerek élete végérvényesen megváltozik, hiszen vagy az eddigi óvodát váltja fel az iskola vagy felsőbb évfolyamokba, más típusú iskolarendszerbe lépnek a tanulók.
S kezdődik a szorongás, a teljesítménykényszer, amelyet Gyurkovics Tibor az egyik művében mindössze két apró mondatban fogalmazott meg:
„Nézem a lányomat és az unokámat. Ugye, anyu, holnap nem kapok fekete pontot?”
Leginkább azoknak a kisiskolásoknak kihívás a tanévkezdés, akik - a szülők elfoglaltsága miatt - akár még néhány hete is az óvoda falai között önfeledten és mindenféle kötelezettségek nélkül egyszerűen csak játszottak és beszélgettek. Mindenféléről kérdezgettek, válaszokat kaptak, s így ismerték meg fokozatosan és folyamatosan az Őket körülvevő világot. Ezek után egyik pillanatról a másikra azt veszik csupán észre, hogy nem elég egy másik intézmény, a beszabályozottság, hanem nem kérdezhet, amikor szeretne, s ráadásul otthon sem hallgatják meg, mert mindenki siet. Így aztán az iskola és a család észrevétlenül leszoktatja arról, hogy saját véleményét elmondja. Már pedig az mindenki előtt világos, hogy csak a kérdező gyerek vihetné tovább a tanítási órát, s ha még tovább gondoljuk, akkor felnövekedvén az egész társadalmat is.
Csak hab a tortán, hogy a legtöbb pedagógus kérdésfelvetései is vagy eldöntetőek vagy szituatívak, tehát alapjaiban véve rosszak. A különböző szociokulturális közeg miatt, amelyekből a gyerekek érkeznek, kevés a fogalommagyarázat is. S ez még csak a jéghegy alja. Maga a tanár, ha már legalább két évig tanította ugyanazt a tananyagot – hacsak nem elég kreatív, elkötelezett, lelkes etc. –, pontosan tudja, hová akar eljutni mondjuk a 25. percben, s így bevallatlanul is a kicsengetést várja ő is, az órák pedig unalmasak lesznek. Manapság is kevés a tömeges szemléltetés, a kísérlet, s nincs analizálás és szintetizálás sem.
Így aztán szorongó gyerekekkel vannak tele a ma iskolái is. Első osztályban nagyon gyakran előfordul az izzadó tenyér – és érdekes módon az orr is, amelyet sokan allergiának, esetleg megfázásnak vélnek -, s nem ritka a 170/100-as vérnyomás sem, s éppen azért, mert az iskolák teljesítmény- és nem gyermekcentrikusak. Hogyan hatnak ezek később? Ismert és megdöbbentő az eredmény: a felnőttkori sorozatos párkapcsolati krízisek egészen eddig vezethetők vissza.
Csapó Benő, a Szegedi Tudományegyetem Neveléstudományi Intézet egyetemi tanára hívta fel az érintettek figyelmét arra a tényre, hogy a PISA vizsgálatok szerint Magyarország leszakadt a tudásban, mert csupán a 23. helyen áll azon a listán, amelyet Finnország vezet.
Szintén Ő az, aki az okokat is nagyszerűen megmagyarázta. A gyerek előrehaladása ugyanis mindenképpen a szülőtől függ, amelyet az iskola nem képes ellensúlyozni, csak befolyásolni addig, amíg a pizsamás szocializáció visszahat az oktatási-nevelési folyamatra.
Magyarország lakosságának jelenleg 25 %-a funkcionális analfabéta, 11%-a otthon, segélyekből él, s csak a társadalom munkaképes részének csekély hányada dolgozik, hiszen az elöregedéssel egyre több a nyugdíjas is.
Az UNESCO már 1998-ban kifejtette azon tételét, hogy „Az oktatás rejtett kincs”, amely négy elemből épül fel:

• az iskola tanítson meg megismerni és tapasztalatokat gyűjteni
• tanítson meg cselekedni (Magyarországon ebben a témában már 1969-ben Szentlőrincen Gáspár László kiváló eredményeket mutatott fel, amikor magát a pedagógiai gyakorlat logikáját változtatta meg, s így messze megelőzte saját korát.)
• tanítson meg élni
• tanítson meg lenni ebben a világban.

Maga a megismerés nyilván a családtól és a településszerkezettől, azaz a szociokulturális háttértől függ. Az azonban senki előtt sem olyan egyértelmű, hogy az iskolába ez bizony, mint „rejtett tanterv” be is épül. Elég csak arra gondolni, hány embernek van otthon saját könyvtára, milyen szavakat használnak szülők a mindennapi kommunikáció során, hogyan töltik a hétvégéket és a szünidőket, járnak-e tárlatokra, színházba stb. Ezzel a többlettel nem képes felvenni a versenyt az, akinek a betevő falatra sem futja, albérletben él és sorolhatnám.
Ma, akkor, amikor gyermekeink serdülőkorukra egyre magasabbak, senki nem gondolná azt sem, hogy ez nem az a biológiai érettség, amit a pedagógiai annak nevez, mert az bizony már az óvodából is hiányzik. Az iskolaérettség szóhasználat mellesleg hibás, mert az iskolakészültségi állapotot kellene használnunk helyette. Ma ez körülbelül a 8. életévre tolódik ki. S ezek után szegény gyerek csak folyamatos hiányállapotokba kerül: kisiskolás korban nem alakulnak ki bizonyos képességek, a felső tagozatban a tanulók nem motiváltak, középiskolában hiányzik a pályaorientáció, s aztán a szülő és a gyerek is nagyon boldog, ha csemetéjét bármilyen egyetemre, főiskolára felveszik. Az pedig tény, hogy ma a legkeresettebb 10 foglalkozás közül mindössze 3 köthető diplomához, s szinte egyik napról a másikra eltűntek a jól felkészült, hiányzó szakmunkások.
Az 1990-es években Mihály Ottó ugyan megfogalmazta, hogy a magyarországi pedagógiában is megtörtént a paradigmaváltás, azaz
• sokszínűvé, pluralistává vált a pedagógia
• magában az iskola szerkezetében történtek változások; a lehetséges módozatok:

- 8+4
- 8+5
- 4+8
- 6+6
- 8+2

• A nevelési-oktatási palettán egyaránt megjelentek az európai és Európán kívüli alternatív pedagógiák.

Ez a váltás beengedte az olyan iskolatípusokat, mint a németországi Waldorf, a franciaországi Freine, az olaszországi Montessori, a holland Dalton, a Jéna plan és az amerikai Step by step pedagógiák. Maradjunk annyiban, ha Valakit érdekel, ezek rövid bemutatásával folytatom ezt a cikket, mert nem szeretnék a sok és unalmas hibájába esni semmiképpen sem!
Ami azonban számomra is meglepő volt néhány éve, az az a tény, hogy „Dél itt van északon”.
Mit is értenek a neveléstudománnyal foglakozók ezen?
India és Kína hatalmas fejlődését. Ma Kínában a GDP 5-6 %-át az iskolára költik, s ráadásul az ország iskolakultúrája 600 éves hagyományokon alapul. Az oktatás kiemelt területei az ének-zene és a tánc. Aki egy kicsit is érintve volt a pedagógiában, az tudja, hogy ezek bizony tovább hatnak. Transzferhatásnak nevezi a pedagógia ezt a jelenséget, s a matematika és a nyelvek fejleszthetőek így a legjobban. Az talán még a hétköznapi emberek előtt is világos, hogy ha valaki matematikából kiválóan teljesít, akkor a grammatikával és az idegen nyelvekkel sem lesz gondja, mert ezek a tárgyak a formális logikai gondolkodáson alapulnak.
Elvonatkoztatni, azaz absztrahálni pedig csak úgy lehet, ha van egy olyan pont, ahonnan ki tud indulni a diák.
Ezt kellene nálunk is minél hatékonyabban megvalósítani, hogy gyermekeinknek legyenek képességélményei, azaz tudják azt, hogy miben a legjobbak, s miért. Így majdan a tapasztalati élményeik kommunikációs készséggé fejlődhetnek, s egyaránt képesek lesznek majd problémamegoldó –és önálló ismereteket szerezni is tudó, önálló véleménnyel rendelkező, felelős állampolgárokká válni.

M. Fehérvári Judit

Egyszer csak csöndben élsz


https://www.youtube.com/watch?v=WrojyprCYfg

 

 

 

 

Egyszer csak csöndben élsz, meglátod!

Ha lépni még tudsz,

magadra öltöd régi, viseltes világod,

majd elballagsz valahova tova,

hol nem ér utol civilizációnk

ezernyi mocska…

Már nem nézel szembe

semmilyen rendszerrel, árral,

titkon ejtett fénylő könnycsepp

sugárral,

hiszen kínlódtál Te is

megannyi zárral.

Vagy csak a kilincset nyomtad,

bátran dögönyözted, rúgtad,

mert képtelen voltál a csodára

szavakat ültetni a Lélek

tornácán a szívek lángjára…

 


Egyszer csak csöndben élsz, meglátod!

Még a madarak hangját is kívánod,

s éppúgy a szelek énekét,

mint szívverésed

dobbanó ütemét…

A mozdulatlanság

jégverem neszét

csuklóidba vert szögek feszítik

fulladni tüdődig,

s sóhajaid visszhangkoncertjei

felsírnak az égig…

A Megváltás szembogarában

sötétlő ragyogás

teríti rád a konok hallgatás

mozdulatlan leplét.

 


Egyszer csak csöndben élsz, meglátod!

És alakoskodás nélkül

tisztára mosod

túl fehér, ámító, béna

mindenség - zuhogásod…

Eszedbe jut, hogy ez is, meg az

elromlott, eltűnt,

kiüresedett, megüvegesedett

kíméletlenné lett, ámított,

bátor pedig csak néhány ember volt

ebben az éggömb zajlásban,

hol még a szentek is csak koholt

indokokká lettek,

feledni e földi féreg

porhüvely létet.

 


Egyszer csak csöndben élsz, meglátod!

S az Örök Fa alatt szemeid

becsukod, mialatt

az almát, az ős okot

agyhullámaid segítségével zárod rövidre,

hogy szemed soha ne lássa,

kezed ne érinthesse.

 

 

M. Fehérvári Judit

Címkék: vers, előadás, saját

Szöszök

Ma…

 

A mai napon az egyik egészségügyi bent fekvő intézmény olyan osztályán jártam, mint önkéntes beteglátogató, ahova nem sokan mennek jó szívvel.
Nekem igazából semmi más feladatom nincsen, csak beszélgetni. Az emberek először nehezen nyílnak meg és valójában még nehezebb dolognak tűnhet mosolyogni, de számomra nem az. Szeretem az embereket. Elesettségükben, szomorúságukban, magányukban, kétségbeeséseikben még inkább. Meglepően sok az idős és hajléktalan. Az előbbiek nem tudnak békével eltávozni, s a pokol tüzétől rettegve teljesen tiszta tudattal néznek a szemembe egyetlen kérdésükkel, hogy miért. Miért van elmúlás, s miért lesz tűz és büntetés azért, mert leéltek csaknem 90 évet e földön. Nehezen találom a szavakat. Megkérdezem a keresztnevét, s mosolyogva adom tudtára, hogy a mi családunkban rajtam kívül mindenkit így hívtak, s meglepődve elmosolyodik. Szemei azúrkékek. Megigazítom takaróját, s szólok a kórházi lelkésznek, hogy beszélgessen már el a nénivel. Ő megkérdezi tőlem, hogy zavart-e, s meglepődik a nem válaszomon. Továbblépek. A 74 éves néni hat gyermek édesanyja, s még itt is, s most is azon tépelődik, hogy miért nem tudta elfogadni a jelenleg 55 éves fiát a férje, akinek 5 gyereket szült, de akkor ment hozzá, amikor ezzel a meglett férfival éppen mástól volt terhes. Nem is nősült meg a fiú, s velük él ma is. Nem tudok mit mondani, így megkérdezem, hogy hogy van, s mióta fekszik bent. Alig néhány napja. Próbálok Neki mesélni annak a kisvárosnak a fürdőjéről ahonnan való, a szomorúfüzek szépségéről, a dombtetőről, ahonnan én mindezt láttam, s megkérem arra, hogy mire legközelebb jövök, próbálja meg magát kipihenni. Egy „Isten áldja!” után az újabb néni szintén zokog. 51 éves lánya külföldön él, a férje is tehetetlen. Senki sincsen, akire támaszkodhatnának. Megígérem Neki, hogy amikor csak időm lesz, benézek Hozzá is.
A férfiak sokkal nehezebben nyílnak meg, s nem is csodálom, hiszen katéterek és kacsák között tudok csak lépkedni, de mégis nyíltabbak. Beszélgetünk a szociális hálóról, a munkáról, a „nincs”-ekről, s minden másról. Ők könnyebben viselik, amit saját akaratukon kívül is kaptak a sorstól. Talán, mert mégis az erősebbik nem. Vagy csak azért, mert nő vagyok…
Ma tetőtől talpig népi ruhába öltöztem. Nem kell arra az igazi palócos vagy hasonló viseletre gondolni, inkább bajor minta szerint. A kórház előtt tüzet kérek egy fiatal lánytól. Nem kellene dohányoznom, de látván ezeket a betegeket, valahogyan oldanom kell a feszültségem. És éppen amiatt nem lenne szabad mégsem, amit megtapasztalok. Majd eljön annak az ideje is, amikor nem jelent már semmi fontosat számomra sem egy nikotin rudacska, de úgy tűnik, ez nem az a nap. A hölgy 25 éves, szóba elegyedik velem, s éppen a viseletem miatt. Megkérdezi, milyen művész vagyok. Leginkább időbűvész viccelem el mélyen a szemébe nézve. Önfeledten nevet. Én is csatlakozom hozzá. Aztán a táncra kerül a sor, megvitatjuk, hogy ki milyen táncokat szeret, ajánlok Neki Debrecenben egy modern táncjátékstúdiót, szerencsére hallott róla, s felhívom a figyelmét arra is, hogy a néptánc együtteseknek van táncházuk is, s az mindig nagyon jó szokott lenni. Pontos időpontokkal, helyszínekkel. Örül, hogy megismerkedtünk és én is.
Közben már itthon vár a délutáni munkám. Míg nagy nehezen hazavergődöm a város másik végére, leszáll az est. Enni már megint elfelejtettem, de tanulás van. Szeretem ezt a fiút. Ahogyan nő, úgy lesz egyre fogékonyabb a világ dolgai iránt. Út közben vettem Neki egy csokit, olyat, amit én szerettem valaha nagyon, s amit mára már nem ehetek meg. Nagy nehezen megoldjuk a matek leckéjét is, jókat derülünk a feladatok logikátlanságán, s Adyval folytatjuk. Valamelyik nap az egyik közösségi portálra már megint feltette valaki az egyik olyan művét, amit nem ismertem. Van mit pótolnom nekem is! Csengetnek. Nem is olyan sokára születésnapom lesz. Nem akarok hinni a szememnek! Az egyik közösségi portálos Barátomtól Budapestről megkaptam életem nagy szerelmét könyvben. Mert leírtam, s itt is itt van a blogomban, miért szeretem ezt a regényt. Hogy honnan tudta a címem, arra három tippem is van. Glória. Ez az ajándék az őszi pompa Szeretetsugarait vonta erre a napra.
Kell több?
Higgyétek el, megéri a neten megosztani önmagunkat, mert szívük megtelik mindazzal, amiért élni érdemes!


Tegnap...

Ingatlaneladásban vagyok, mert a gazdasági helyzet olyan, hogy nem érdemes megtartani azt, amiben úgysem él senki, s csak a rezsit viszi.
Nem szeretném albérletbe kiadni, mert annak is számtalan hátránya van. Legfőképpen, hogy nem mehetek a saját házamba, amikor én szeretnék vagy a családom.
Már a 8. éve fizetem feleslegesen a gázalapdíjat, a csatornadíjat és egyéb hasonló dolgokat.
Tulajdonképpen régen meg kellett volna szabadulnom attól a háztól, amihez igazán semmi közöm.
És itt a csak: betonoztam, kerítést csináltam, hozzáépítettünk, összeközművesítettünk, s ma is előttem vannak a harsogó nevetések, viccelődések, bosszúságok életképei...
...úgy peregnek a filmkockák akár egy hatalmas diavetítés.
Bennem él mind a 4 autónk képe, amelyek az építkezés során sérültek meg, s éppen a mostani kocsim motorházteteje is az országúton csapódott fel, amikor odatartottam, mert a lányom éppen ott ünnepelt.
És mi is.
Tulajdonképpen nagyon jókat lehet ott nyújtózkodni, mélázni, pihenni, akár fűnyírás közben is.
És volt egy lilaakácerdőm.
Nevetséges módon estünk neki, lombfűrész helyett vasfűrészekkel, hogy ne maradjon csak három fa.
És diófa helyett szomorúfüzet ültettem, meg szőlőlugast, mert valahol mélyen vonzott a vidéki élet, de megbarátkozni soha nem tudtam vele.
És cseréltünk nyílászárókat, kéményeket, konvektorokat, volt vagy 5-6 villanybojlerünk, csak éppen mégsem volt a miénk az a ház.
Nem is értem, miért.
Talán a szívem egyik fele maradt ott 4 éve...
Belső ügyem.
Ezekről nem szokott az ember beszélni, ezeket fojtja magába, s ezek miatt ragaszkodik egy álomhoz, amit már nem is álmodik...
Az ingatlaniroda pofátlanul nagy jutalékkal dolgozik.
És nem tárgyalhatok a vásárlóval, s csak az ügyvéd előtt derül ki, hogy mennyi is a pontos vételár, de az én telefonom csörög, amikor dolgozom, amikor orvosnál vagyok, amikor alszom, amikor éppen vacsoráznék...
Megéri ez nekem, hogy még csak azt sem dönthetem el, mennyiért is adom oda ténylegesen?!
Van két nagyon régi ügyvédbarátom. Elolvastam, amit aláírtam. Az apró betűs részeket meg pláne...
Mert ma hihetetlenül nehéz megbízni az emberekben, ha ingatlannal foglalkoznak, meg farkastörvényeket ülünk.
Legszívesebben elszaladnék, kikapcsolnám az összes telefonom, s kimennék ma aludni a házamba, ahol egyedül soha nem töltöttem el egyetlen percet sem 8 év alatt...
Oka lehet.
Mély, fájdalmas, olyan, ami csak az én ügyem...
Talán el kellene varrni ezeket a szálakat, mert másképpen egyszer önmagam okolhatom, hogy volt valami, ami életemnek olyan egésze, amiről nem beszélek, nem írok, csak itt sajog, s abban a házban ég, vele lángol, s fájdalmasan szelíd és csöndes sarkot követel lelkemben...
Soha többé vissza nem hozhatót...
S mert ilyen vagyok, még soha nem adtam el az emlékeim.
Így aztán nem is került rá, ama i betűre a pont, mert gondolkodom.
El akartam utazni, ehelyett itthon ülök, s holnap 11 óráig (Mert nem számít, munkaidőm van-e vagy sem!) eldönthetem, mennyit is érnek az emlékeim..


Kavicsok

Mindenféléék léteznek: fehérek, feketék, színesek, kagylószerűen szétáradók, csigavonalban összegörbülők, laposak, kövérebbek, hallgatagok, fecsegők, hegyesek, domborúak, édesek, álmodozók, harsogók...
A tenyeredben nyerik el otthonuk, mert melegséged rájuk is átragad, midőn együtt dobog az élő és élettelen anyag.
Vagy csak egyszerűen a víz felszínén kacsáznak, göndör kacajjal élvezve a szabadságot, az életet...
Később beépülnek kerítésedbe, házadba, kedvenc virágod földjét díszítik, szökőkutad forrását őrzik...
Hozzád tartoznak, ahogyan te is részese lettél létüknek.
Tudod, hogy nem tudsz többé nélkülük élni, mert szemedben sokkal többek immár, mint egyszerű kövek.
Barátaid is ilyen sziklákká növekszenek, mert hozzád tartoznak, s tudod, hogy hiába az égető nap, a fagyok lehelete, az évek lassú áramlása, ha ígéretüket adták, hogy melletted lesznek bármi történik is, biztonságban lévő, boldog ember vagy.
Van olyan élethelyzet, amikor az egyik kavics a másikért kiált. Valahogyan közéjük keveredsz, de nem a te történeted írják, s mégis részeid.
Legszívesebben vízesésekben fürösztenéd őket vagy kalciumot itatnál velük, de nem teheted, mert megszülettek érzéseik, melyekben nem a te meséd írják, hanem csakis azt az egyetlent, ami most éppen az övék...
Ekkor szeretnék tengerparton sétáló oroszlánokról álmodni, s átadni a régi világok tartását, hitét...
Nem kellenek érvek, sem megadások, hallgatások és vigaszok, nyugalomra van szükség, a Kavicsok ősi titkaira, a lelkek őszinteségére és szavakra...
Csak éppen a kő nagyon nehezen beszél...
Mindig ott marad, ahova Te Magad viszed...
Ugye, tudod, hogy kaviccsá lenni a legnagyobb boldogság?
Légy részese a Mindenségnek, a rituáléknak, s ha sírnod kell, hagyd ömleni könnyeid, hadd legyenek cseppkövekké, karszttá, a Mindenséggé...


Hangulatjelentés

Lehet-e, édesbús hangulatokban tobzódni?
Lehet-e, az aranyló ősz melegbarna vagy csupán a temetők hangulati járnak át a tölgyesek mélabús, de mégis fenséges érzeteivel, ha a fák ágai között vidáman szökdelő mókusokat is engedi megpillantani az Örök Természetanya?!
Oly sokszor esünk értelmetlen pánikokba, a megmagyarázhatatlan félelmek kelepcéibe, mert tudjuk azt, hogy nem csupán a felsőbb hatalmak irányítják életünket, hanem néha olyan emberek is, akik nem ismerik a vagy szó jelentését.
Néha csak nemek koppannak, s még el sem mondhatjuk az ellenérveink, csak magunkba fojtjuk szavaink, s így öljük meg akaratlan Angyalainkat is.
Esti gondolat

Sokat ülök a net előtt.
Néha már-már elviselhetetlenül sokat.
Rengeteg virtuális barátra tettem szert.
Vannak olyanok, akikkel személyesen is találkoztam, másokkal csak Skype-on beszélgetünk néha vagy az MSN-t használjuk, esetenként az élet dolgait telefonon vitatjuk meg.
Aztán, ha a való életben is összefutunk, meglepődünk, mert nem ilyennek gondoltuk a Másikat, noha irodalmi vagy közösségi portálokon ismerkedtünk meg, mert azonos az érdeklődésünk, s ezért egy idő után úgy érezzük, személyesen is szót kell váltanunk.
Néha azonnal sikerül, máskor meg nem. Én az ilyen utazásaim a „bolygók közötti kapcsolatok” névvel láttam el.
És minden egyes égitestnek érzem a holdjait, kapok valami olyat a sugárzásukból, ami nap, mint nap melegséggel, fénnyel áraszt el.
Van olyan időszakom, amikor komolyan elgondolkodom azon, miért jó ez nekem.
Néha majdnem földhöz vágom a monitort, mert az értetlenség az még az éter hullámain keresztül is megvisel.
Aztán egyetlen szeretetteljes mondat vonzásba hozza az én planétám is, s feledve teret, időt, gravitációt, újra elmélyedek azoknak az ismeretlen csillagrendszereknek a tanulmányozásában, amelyek méltán képviselik a Földbolygó homo sapiens egyedeit.
Az őszi esőről

Itt esik az eső, mondhatni zuhog...
Szeretem a tavaszi esőket, a nyári esőket, de még a téli esőket is, ha csöppjei nem fagynak rá a hóra, s nem a jégen balettozva kell eljutnom az egyik helyről a másikra.
A késő őszi esőket nem kedvelem.
Szürke ólomként nehezednek a városra, s akár a higanycseppek, csillogásukkal is mérget bocsátanak az emberekre.
Nem lassú sorvadást, hanem a házba behúzódós rossz kedvet.
S néha ilyenkor is el kell indulni.
Kocsival járok.
Bekapcsolom a világítást, törlöm a szélvédőket, s mosolyokat keresek.
A táj azonban elkúszik, eggyé lesz a vízsugarakkal, a fényekkel, s az emberek belső melegsége valahol ott remeg az esőfüggöny mögött a tavaszváró lelkükben...
Úgy látszik, öregszem.
Fiatalabban imádtam elázni még ezekben a betonszínű napokban is...
Talán azért, mert több remény élt a szívemben...
Mostanában egyre hamarabb lesz karácsony.
Valahogyan felgyorsult az idő is, miközben eltűnnek azok a gyönyörűséges tavaszi szelek és áradások, a helyüket pedig árvizek és kétségbeesések foglalják el...
Az eső pedig hideg csöppjeivel elszomorítja a lelkemet, mert ha jól belegondolok, Fényekre lenne szükség ott kint és itt legbelül is!


Mert mindig szaladunk

 

Néha olyan jó lenne csak egy picit megpihenni, akár a vándorok, akik a nap végén csak a csillagokra hagyatkoznak, nem szaladni...
Néha olyan jó volna egyszerűen csak lenni...
Furcsa teremtmény az ember...
Ha nincs feladata, kitalál magának valamit, hogy mehessen, cselekedhessen, fontos legyen...
Pedig csak egyetlen dolgot kellene megszívlelni: saját világunkban is néha megfürödni, hogy az új nap ragyogása ne fényévekre legyen, hanem bennük, mert csak így lehet tovább nézni.

 

Órák

Van a konyhámban egy falióra.
Szeretem.
Úgy megszoktam már, hogy észre sem veszem, de mindig ránézek, s nyugtalanul állapítom meg, hogy éppen mikor honnan kések el.
Ma másképpen tekintettem erre a kincsemre.
Elgondolkodtam, hogy már tegnap is ugyanennyi volt az idő, s az este is, egy - és sok éve is, én pedig itt vagyok és rá-rátekintek a múltamra.
Így lesz ez akkor is, ha már nem leszek.
Valahol Valaki majd ezt az órát nézi, ami most az enyém, mint az az Idő is, amivel nem tudok jól kufárkodni, ami elröpül, elszáll, s én ott maradok benne céltalanul vagy tervekkel tele, holnap meg azon töröm a fejem, milyen jó lenne visszaállítani a tegnapi vagy tegnapelőtti állapotokat.
Akárcsak az Oscar-díjas film szereplői, valamennyien részesei vagyunk életünknek, s valamennyien rosszul játsszuk el.
Sorsszerű és furcsa ütközőpontok, szerelmek, betegségek áldozataivá válunk, amelyekért senki más nem okolható, csak mi magunk.
Még az okokat is tudjuk, mert megéreztük, hogy mikor, hol rontottunk el dolgokat, megszólaltak belső vészcsengőink, lángoltak színei, akár az infralámpa fénye, gyógyítani akartak, csak mi elszáguldottunk, s tettük ezt szuperszonikus tempóban, hogy nehogy elbeszélgethessünk önmagunkkal, nehogy megválaszoljuk kérdéseinket, mert akkor mi célja lenne az órának, ami mindig hív valahova, de nem az új kalandokért teszi, hanem, mert azt gondoljuk, így kell élnünk.
Végül Ő csak egy tárgy, bennünk meg ott a Lélek, ami esdekel, s ha talán célt érnek kívánságai, már el sem hisszük, olyan messze kerültünk Önmagunk belső idejétől.


M. Fehérvári Judit

 

 

A Harry Potter jelenségről

Elkészült a következő Harry Potter film első része, melynek címe: Harry Potter és a Halál ereklyéi. Úgy tűnik, biztosra mennek az alkotók, hiszen dollárhegyeket zsebelhetnek be ismét.
A film már az első napon 61,2 millió dollárt (12,25 milliárd forintot) hozott az amerikai moziknak.
A szereplők már felnőttek, s a film képi világa meglehetősen borzongató, de nyújtják, mint a rétestésztát, hiszen, ha üzlet, legyen az. A Filmoldal.hu-n 2 perc 29 másodperc látható csak az új részből, ami 145 perces, s műfajilag a Fantasy és Kaland csoportjába került. Félelmetes képek, alatta egy felirattal: „Egy generáció filmje.”
Egy másik oldalon ott a 12-es karika is.
Valójában ez gondolkodtatott el, hiszen a Harry Potter és a bölcsek köve egyes iskolatípusokban kötelező olvasmány. A sikerműből azonban lassanként horrorisztikus elemekkel tarkított, rémisztő valóság lett.
Egy biztos, az írónő világsikert könyvelhet el. Angliában a „felnőtt borítós” változatokat nyugodtan olvashatja bárki akár a tömegközlekedési eszközökön is, a mű bizonyos szóhasználatai a mindennapi nyelv részévé váltak szerte a világon (Pl. „Ne légy mugli!”), az interneten és a valóságban is rajongói klubok és csak erre a témára szakosodott oldalak tucatjai találhatóak.
Engem konkrétan az foglalkoztat, miért olvassák a gyerekek éppen ezt a művet, s velük együtt a felnőttek is, s nem az, milyen élményeket nyújthat a mozi. Hiszen alapjában véve ma az olvasás már olyan luxus, amelyet felgyorsult világunkban nem szívesen engednek meg maguknak az emberek, csak a valóban elszánt, hiteles személyiségek. Főként, hogy már a könyveket is e-book formájában kezdik terjeszteni a hozzájuk tartozó méregdrága olvasóval egyetemben. Sikeres, jól menő vállalkozást üzemeltet az, aki hazánkban is először próbált így betörni a piacra.
Visszatérve a Happy Potterre… Először talán azt kellene megnéznünk, milyenek a ma gyermekei. Valójában olyanok, mint amilyenné a felgyorsult élet tette őket: magabiztosak vagy tépelődők; az életről, így születésről, szexualitásról, válásról, kábítószerről, másságról stb. pontos ismeretekkel rendelkezők. Önállóak és nincsenek hierarchikus kapcsolatban a felnőttekkel, hiszen azok többsége sem makulátlan, s jövőképüket tekintve csaknem azonosak gondjaik a gyerekekével. Ráadásul az interaktív média világában rohamosan emelkedik a bitagyú gyerekek száma. Azokat nevezik így, akik a számítóképes-és mobiltelefonos játékokon és a televízió képernyője előtt nőttek fel. Ebből persze az is egyenesen következik, hogy egészen más a viszonyuk a valósághoz. Számukra minden lassú, ami a felmérések szerint nem változik kb. 6 másodpercenként. Ez egy átlagos akciórajzfilm új élményt adó képkockájának változási ideje. S valójában ez az oka annak, hogy a régi „bezzegtörténetek” és didaktikus megközelítések mára okafogyottakká váltak.
Új kell! Olyan, ami gyors kielégülést hoz, kalandos, aminek minden egyes bekezdésében felbukkan valami titokzatos szereplő, aki a folytatás ígéretét hozza magával, ráadásul árasszon el bőséges humorral is. A világa? Mindenféleképpen legyen párhuzamos a miénkkel! Nem feltétlenül átlényegítő, mint pl. egy tizenkétfejű bármi, de önálló, saját szabályrendszerrel és nem e világi használati tárgyakkal, pénzzel, közlekedési eszközökkel, infrastruktúrával, intézményekkel (Mágiaügyi Minisztérium), iskolarendszerrel (Roxfort Boszorkány –és Varázslóképző Iskola), nemzeti sporttal (kvidics) és sorolhatnám…
Talán ez az oka annak pozitív visszacsatolásnak, amelyről a pedagógusok számolnak be a világ minden tájáról. A gyerekek maguktól is továbbírják a történeteket, beszélgetnek a szereplőkről, miközben fejlődik a fantáziájuk, a nyelvi-és kommunikációs képességük és látványosan javul az olvasás-, beszéd – és íráskészségük is. Arról nem is beszélve, hogy ezeknek a műveknek fordulatos és lendületes a cselekménye, változatos a nyelvezete, misztikus báj lengi körül a hősöket és történeteket, varázslatos a humora és egyfajta összjáték van bennük: a fantáziáé, a mulatságé és a kalandoké. Ugyancsak fontos szerepe van a késleltetésnek is, s ezzel az eszközzel Rowling nagyszerűen bánik minden egyes oldalon, de mégis a varázslóvilág ábrázolásában csúcsosodik ki mindaz, ami ebben a lehetőségben rejlik. Nagyon érdekesek az átmenetek is. Bárkiből lehet jó és rossz, nincsenek éles határok; a leggonoszabbnak gondoltról bármikor kiderülhet, hogy valójában ő a legfőbb jó mágus és fordítva is így igaz. A könyvben sokszoros ellentétek feszülnek a muglik és a varázslók, a sárvérű és az aranyvérű mágusok, a fekete és fehér mágia között is. Roxfort lakói ráadásul nagyon is emberiek. Esendőek és titkaik vannak. Az iskolában tilos a dohányzás, a drogfogyasztás, büntetendő a házi feladat el nem készítése, s igen hangsúlyos szerepet kap a sport és a művészeti tantárgyak gyakorlása.
Az egyház eleinte elítélte e műveket, s heves viták robbantak ki körülötte. Ez egészen addig tartott, amíg a salzburgi egyetem dogmatikai professzora, Gottfried Bachl a Bajor Katolikus Akadémia szimpóziumán ki nem jelentette, hogy „… a sátánizmusnak nyoma sincs bennük.”
Mindenesetre a filmek talán a harmadik résztől már nem igazán valók kisgyermekeknek még akkor sem, ha mindez csak mese…
A vizuális-és hangeffektusok, a látvány és a rendezői felfogás egyéni megközelítése ugyanis még a felnőttek számára is egy félelmetes világot közvetít. Ráadásul én még a regényfolyam elején elgondolkodtam azon, hogy lennék-e varázsló, ha ehhez feldarabolnának, megfőznének, összeraknának és még mindenféle próbákat is ki kellene állnom…

M. Fehérvári Judit

Istenképeim

„Téged fennen szólítunk, hogy ilyennek teremtetted az embert, de az embert ugyanígy szólítjuk, mert önmagáért mégiscsak ő felelős.”
(Középkori szerzetesi ima)

 


Olyan ember nem létezik, aki spontán materiálisan vonzódna a világ összes dolga iránt.
Legegyszerűbb példa a lelkiismeretünk fellángolása bizonyos dolgokban. Honnan van? Miért jelez? Mi történne, ha nem lenne? Hogyan viszonyulnánk önmagunkhoz, s a többi emberhez?
A másik triviális szituáció: baleset ér valakit a családunkban. Mi hagyja el ilyenkor leggyakrabban a szánkat öntudatlan is: „Jaj, Istenem!”
Jung szerint minden embernek van numinózus élménye (nomen adest, azaz éppen most azt gondolja, hogy jelen van a szellem, az Úr, az Isten), akár elismeri, akár nem.
Mellesleg gondoljunk csak bele abba, mit jelenthet számunkra a szabadság megtapasztalása! Isten nélkül a kérdésnek nincsen, nem lehet létjogosultsága sem. Egész életünket csak úgy érdemes élni, hogy tudjuk azt, létezik egy intelligencia, amelyből mi is vétettünk.
Hiszem azt, hogy nem véletlenül történnek velünk bizonyos dolgok. Leginkább azért kerülünk valamilyen számunkra tragikusnak gondolt konstellációba, hogy abból tanuljunk. S ha ez első próbálkozásra nem megy, akkor az élet addig adogatja pingpong-labdajátékszerűen a hasonló élethelyzeteket, míg csak meg nem oldjuk azt a bizonyos életegyenletet.
Ha csupán materiális téren alkotunk maradandót, akkor megbontjuk az ember - Isten egyensúlyt, mert éppen azt helyezzük háttérbe, ami számunkra is olyan, mint a mindennapi kenyér: a lelki-szellemi dolgokat. Mert a világban rend uralkodik a földi és égi, a testi- lelki és szellemi ügyek között.
Van olyan, amikor egyszerűen csak föntről kapunk bizonyos dolgokat. Leginkább gondolatok alakjában öltenek testet bennünk, s eredményük valamilyen cselekedetünk lesz, de mi magunk sem értjük, hogy miért éppen az, ami. Feladatokat kapunk, előbb-utóbb megoldjuk őket, s átölel a boldogság. Ebben a relációban az én Istenképem valami művészileg értelmezhető és mégis absztrakt energiatömeg, amely folyton impulzusokat küld, hogy itt ezt és ezt rontottad el, oldd meg, tedd a helyére a dolgokat, mert képes vagy rá. Legelőször is legszűkebb környezeteddel keresd az összhang állapotát, legyen ez több odafigyelés, egy mosoly vagy csak valami olyan dolog, ami a Másikat emberi mivoltában megerősíti, s lelkében felragyog az öröm glóriája.
Másodsorban a vezetettnek lenni azt feltételezi számomra, hogy betartom az erkölcsi parancsolatokat. Alapvetően ezek a formulák már az antikvitásban is megvoltak, elég csak a delphoi szabályokra vagy Arisztotelész Nikomakhoszi etikájára gondolni, de az ótestamentumi tízparancsolat mégis felülírja őket, mert olyan dolgokat indukál az emberben, ami azt sugallja, hogy a létező dolgok úgy vannak megfogalmazva, hogy csakis isteni eredetük lehet.
Harmadsorban soha jobban, mint így karácsony előtt, a hit élményének adományát jelenti a vezetettség tudata. A hit számomra szenzitív, intuitív, azaz nem gondolkodom azon, van-e Isten, hanem fenntartások nélkül elfogadom létét. Így válik ajándékká az Újszövetség szabadsága, amelyet Jézus teljesít be azzal, hogy szemében a belső ember válik mércévé, nem a külső farizeusság.


M. Fehérvári Judit

A Megváltás melódiája

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Hatalmasabb volt az mindenkinél és oly sok gőg élt benne, hogy az bizony majdnem elhomályosította a napot is. Birodalmában így is minden nyirkos volt és tejfehér. Még lépni is alig tudtak az közrendű emberek, hiszen nem nagyon láttak tovább az orruknál! Bezzeg a király! Hatlovas hintókon járt csak, előtte 12 ember vitte a fáklyát, s mellette is mindkét oldalon, de még hátul is. Így aztán meglehetősen nehéz volt közlekednie, hiszen ennyi ló nem mehetett vele, csak gyalogosan kísérték a Hetedhétországból gondosan összeválogatott deli vitézek.

Egy szép, kevésbé ködös napon, amikor néhány fénysugár áthatolt a palota fölött, őfelsége úgy döntött, hogy megnézi a fenyőfaerdejét, s ő maga választja ki a karácsonyfáját, mert bizony december végére járt már az idő. Bosszús volt nagyon az uralkodó, mert nem akarta Időapót zaklatni azzal, hogy állítsa meg a rokkáján a fonalfolyamot vagy húzzon vissza belőlük. A Birodalomban ugyanis mindenkit meg tudott vesztegetni, csak ezt a furcsa, habókos öregembert nem. Összetrombitáltatta tehát a teljes kíséretét, s azon nyomban el is indultak. Csak mentek, mendegéltek megállás nélkül, mert olyan sűrű sötét éjjel szakadt le valahonnan magasról minden Holdtölte után, hogy bizony a Birodalomban az emberek, még a legelvetemültebbek is, takarójuk alá menekültek, s még a szempilláikat is kulcsra zárták. Nem így a király! Parancsba adta, hogy próbálják csak elérni azt az erdőt, ha már kigondolta. Csöndesen, magába zuhanva ballagott a kíséret, s csak a lovak egyre ritkuló horkantásaiból tudták, hogy nincsenek egyedül ebben az ébenéjben. Hirtelenjében az uralkodó valami picike fényt pillantott meg, ami annyira vonzotta, hogy egyre mélyebbre barangolt a sötétségben, mert annyira vágyott a lelke a fényre. Nem is vette észre, hogy messze hagyta embereit, s immáron egyedül bolyong. A kísérete egy darabig megpróbálta ugyan követni, de ekkor egy sűrű sötét fellegből, amit ugyan senki sem látott, de mindenki hallotta orkán üvöltését, hatalmas szél kerekedett, s visszafordította őket.

Nem hiányzott otthon a király senkinek sem. A város lakói ugyanúgy élték tejfehér mindennapjaikat, mint eddig. Az uralkodó ugyanis nagy zsarnok is volt, meg családja sem volt, mert kivégeztette régen az összes hozzátartozóját, nehogy az uralmára törjenek egyszer. Így aztán új királyt emeltek a magasba, aki sokkal igazságosabb volt, s így ünnepelték a Szentestét. Még énekeltek is. Ilyen pedig emberemlékezet óta nem esett meg ezen az elhagyatott tájon. Először még azt sem tudták, hogy a torkukból nemcsak szavakat képesek kibocsátani, de éppen arra járt egy szakállas, vén öregember, aki egy furcsa tárgyat cipelt a hátán, amiből csak úgy ömlött a fonal, s mindenkinek ingyen adott belőle éppen annyit, hogy egy rend új ruhára való kerekedjék ki belőle. Ha megkérdezték tőle, miért osztogatja a nehéz munkája által feldolgozott gyapjút, csak annyit mondott, hogy nem más ez, mint az emlékezés fonala mindazoknak, akikre a felejtés ködössége szállott rá. Még azt is hozzátehette mérföldes szakálla alól motyorogva, hogy a valamikori dal és világosság kincse. Az emberek furcsán csóválták fejüket, s rábólintottak, hogy bizonyára habókos. Amúgy meg egyfolytában dallamok hagyták el ajkait, s úgy csatinázott, akár egy csalogány. Először egy apró fiúcska ment oda hozzá, s kérte meg arra, hogy tanítsa meg a madarak nyelvén fütyörészni, majd az egész város minden apraja és nagyja is odasereglett, s szájtátva hallgatták e muzsikát. Még nagyobb volt a csodálkozás, amikor mély öblös hangján egy éjről dalolt, s erre a nótára meg is tanított minden egyes embert. Amikor közös éneklésbe kezdtek, egy picike csillagot pillantottak meg az égbolton, már amennyire sejtették, hol is kellene azt keresni, ami csak úgy szórta rájuk a mennyei fényt. Először egy termetes asszonyságnak derengett fel a valamikori zsarnokság képe, s hihetetlen, de úgy megtelt a szíve szeretettel és örömmel, hogy az egykori király után akart menni, s megkeresni azt. Majd a többiek is sorra mind, mert úgy emlékeztek uralkodójukra, hogy kíséretének melegségéből, a fáklyák fényéből nekik is mindig jutott egy picinyke szeretet.

Közben, ha hiszitek, ha nem (Járjatok csak nyugodtan utána!), kerek harminchárom esztendő telt el.

Ha Időapó meg nem jelenik a városban, s a dal imádatával meg nem állítja rokkáját, talán mégis észrevette volna valaki, hogy semmi sem változott a békességen kívül, ahogyan egymás felé fordultak az emberek.

Hogy a zsarnok uralkodóval mi történt? Az első néhány évben megvédték a tűlevelű fák a ragadozóktól, szarvasok hordozták a hátukon, madarak etették, apró fénytündérek itatták, s a felejtés ködét bocsátották rá. Emlékei elillantak, s egyes-egyedül az erdő rezzenéseiből táplálkozott a lelke. Furcsa álmai voltak, amelyből a tejfehérségre, emberek könyörgő tekintetére, s az ég felé tárulkozó kezeinek képére emlékezett csupán. Az ég madarai megtanították énekelni, s immár tudta azt, hogy az erdő az áldást és békességet hozta el szívébe. És nem is vágyott másra.

Amikor egykori népe rátalált, akkora hosszú szakálla volt már, hogy 15 deli vitéz cipelte utána. Hazatérvén, egykori dajkája megmosta a lábát, s ő végeláthatatlan zokogásban tört ki. Könnyeitől feloszlottak a ködök, s karácsony ünnepére sűrű, fehér hótakaró váltotta fel az egykori lápvidéki táj képét. Valahonnan messziről éppen odaért a betlehemi csillag is, s beragyogta az éjszakát, s az ünnepnek új hitet adott. Időapó szépen tovafonta rokkáján a megkezdett szálakat, mert eljövendett az új, az igazságos uralkodó.

Az eddigi királlyal mély barátságba keveredett az immár igazságos és szelíd királyunk, s felerészben uralkodtak ezentúl a Birodalomban, ahol december 24-én azóta is minden este egyenesen az Ég felé száll a „Csendes éj…” melódiája, hogy csillagokra, megváltásra és szeretetre, odafigyelésre, a törődés erejére emlékeztessen mindenkit.


M. Fehérvári Judit

Rónay György: Szerápion legendák

Két férfi lépkedett a tengeren. Az egyik lassan, biztosan; mellette - fél lépéssel elmaradva, és mintha nem bíznék magában, kapkodóbban, néha bokáig lemerülve,
el-elfúló lélegzettel - a másik (vagy a mása). Mögöttük végtelen víz, előttük végtelen homok.Talpuk alá a föveny úgy simult akár a víz, puhán és selymesen. Két kő volt ott - csak két kő, semmi más - mélyen beásva a homokba; kerek, tömzsi kövek, amikhez hajók kötelét hurkolták valaha, mikor még hajók jártak erre. Leültek a kövekre; előttük végtelen víz, mögöttük végtelen homok, mindkettő enyhén fodrozódva, éppen csak annyi különbséggel, hogy a tenger mozgékonyan, a homok mereven.
Ültek és hallgattak. Nézték a tengert.
Aztán - órák vagy napok múlva, mindegy - aki a társa volt (vagy mása volt) annak, ki elsőül lépett a partra, kezét egy kissé megemelte, olyképp, mint aki tétován nemlétező madár után mutat a messzeségbe. Ki elsőül lépett a partra, lehunyta a szemét, mintha látná a madarat.
- Szólhatsz, Szerápion.

Mit ér, hogy itt vagyunk, ha nem tudjuk, hogy hol vagyunk?

- Annyit, hogy végül mégis itt vagyunk.
- A célnál?
- Nem tudom. A cél, Szerápion, sokszor maga az út, de csak ha nem céltalan; s minden célból, ha valóban cél volt, mindig új út vezet tovább.
Úton vagyunk. Azt hiszem, épp elég, ha ennyit tudsz. A többi csak lidérc és délibáb, Szerápion.


Megállás soha nincs?

- Megállás? Nem tudom, mit értesz megálláson, Szerápion. Aki úton van, áll. Csak az áll igazán, aki úton van. Aki egyszer eltökélte, hogy útnak indul, attól fogva áll. Magában, mélyre gyökerezve, s minden lépéssel még mélyebbre. Úgy halad, hogy haladtában, valahol, mozdulatlan. Hogy nőttön nő valami titkos központ felé, míg lép, előre mindig, a titkos Cél felé. S a kettő végül, valahol összeér. Saját magába ér, ha célhoz ér, Szerápion.
S amíg ülünk s nézzük a tengert, a mozgót és a mozdulatlant (bár a mozgó is mozdulatlan, s a mozdulatlan is mozog) - amíg ülünk, mondom, egyben megyünk is, ha a csöndet halljuk , s látni tudunk, ott, ahol semmi sincs mások szerint, világokat, Szerápion.
Mit tudhatod, a szem, mely mint a szobroké, üresen néz a végtelenbe, kőmereven és mozdulatlanul (úgyhogy hiába löksz felé öklöt, követ vagy bármi mást, hogy megvakítsd vagy reflexeit próbáld: pillája meg se rezzen) - mit tudod, mit lát a szobrok élő kőszeme, s egyáltalán hová tekint: a távolba, vagy befelé? Halad, és figyeli a belső lépteket.
Mindig a belső lépteket figyeld, míg álltodban haladsz, s haladva állsz, Szerápion.


Magányosan?
- Talán. Ha úgy tetszik, magányosan. De mielőtt felelnél, tudnod kell, mi a magány, Szerápion.
Nézheted börtönnek, s rácsain nem fog semmi ráspoly, s nézheted úgy, hogy végtelen szabadság.
Nézheted sivatagnak, amelyben körbejársz a szomjan pusztulásig, s erdőnek, melyben egyetlen zöld tengerré simítja a sok külön lombot a szél. S ha akarod, Szerápion, veheted Szélnek is, mely egy tengerré simítja a sok külön lombot, vagy fölkavarja tengerét s tombolva zúg, nem tudhatod, a lombot tépi, vagy saját magát, míg végül el nem ül s egy mozdulatlan levélen el nem szunnyad, oly lágy alommal mint a csecsemők.
Ez az álom, ez volna a magány? Vagy az a sokszögű Szem, mely a levél alól, egy zöld testből figyel, oly áthatóan, hogy merevvé igéz; ha megmoccansz, hártyás pillája rácsukódik, és mire durva kézzel érte nyúlsz, már csak egy surranás emléke rezdül az iménti Figyelem helyén, vagy az se tán?
Sosem voltam magányos. Magányom tele volt Szemekkel, tele volt surranásra kész Figyelemmel, olyan magány volt mint a lomboké, s benne madár is énekelt, mozdulatlan csőrrel a titkos belső hallásnak néma dalokat. Sosem voltam magányos.
Vagy beszéljünk, Szerápion, a Szélről? Mi sodor magvakat sziklára, s borzol évek múlva friss füvet vagy gyöngéd virágbibét a sziklán?
Mi hajt felhőt, s a szikkadt föld esőben ázik, s mi hozza vissza a Napot, szárítja föl a lucskot, bontogatja a rügyeket, s viszi egyik hegyről a másikra a szirmok múlékony mámorát, mikor kinyílnak?
De láttál már szelet, Szerápion? Fogtad már kézbe, mint napos csibét, hunyásztattad már szarvánál csavarva, mint őrjöngő bikát? A Szél, Szerápion, az, ami van, de nincs; a mindenütt jelen levő, sehol sem látható - mert a tajtékzó víz, a jajgató lomb, ódon házak kéményében huhogó Iszonyat puszta jel, de nem a Szél, Szerápion, a titkos Nemlétező, Megfoghatatlan.
Szerettem a szelet, Szerápion. Szerettem a Magányt.
Hallod a habmorajt a mélyben, a kettős tenger mozdulatlan tükre alatt? Mindig magányban éltem, és soha nem voltam magányos. Valami világszél fújt mindig a tenger alatt. Aki a tengeralji világszél énekére hallgat, sosem lehet magányos.
Nem ismertem a keserű magányt, a fortyogó levekben forgatót, a szakálltépő, káromló magányt.
Nem ismertem? Kilábaltam belőle, leszárítottam lábamról sarát, levertem sarkamról porát. Szabad voltam. Ablakom mindig nyitva volt a Szélnek.
Ma már azt is tudom, hogy bármi volt és bárhogy is volt, s akármit vettek el, minden hiánnyal én lettem gazdagabb. Ma már azt is tudom, hogy boldog voltam. Boldog vagyok.
Elég.
Hallgassuk a tengert, Szerápion.


S mit hallgassunk, ha nincs?
- A tenger mindenütt van és mindig van, Szerápion. Ahol te vagy, ott van a tenger. Két tenger közt egy hullámsáv, félig még fodrozó, félig merev már, ez vagy, Szerápion. Ezek vagyunk: két tenger közt az Átmenet hullámai, elporladók s mindig megújulók; a mindig éppen elmúló, a mindig éppen változó öröklét: ez vagyunk. Magunkkal visszük tengerünket.
Hajtottad már kagylóra füledet? Rózsaszín kőfodrai közt hallottad már a tengert? Hallottad már a kagylóban a csöndet? Ahol a csönd van, ott a tenger. Ahol a csönd van, ott a zúgás.
Hallottad már a rózsában a nyílás
titkos hullámverését, a mély morajt, amint a szirmok szétválnak? Hallottad a Nyílás mérhetetlen messziről érkező néma hullámverését? Ahol a rózsa, ott a tenger. Ahol a Nyílás, ott a tenger.
S a fordított nyílás, a Hervadás: az is a Tenger.
Bennünk él és benne élünk. Meríts egy hullámot az árból: kagylóvá kristályosul tenyeredben. Egy pillanatnyi tenger, rózsaszín kőfodraival, a zsongó Hallgatás, a végtelenség néma ajka, mielőtt visszaolvad elemébe.
Ez vagyunk.
Hallgassuk a tengert, Szerápion.


S az emberek? ,,A mások: a pokol''?

- Nem. A mások, Szerápion, az Irgalom. S ha azt hinnéd, elméjében fogyatkozó aggastyánként beszélek, mint ki néz, de mit se lát már, mert hályogos szemét, utolsó angyalként, az emlék emléke is elhagyta már - nem, nem vagyok még gyermekké bárgyult vén, ki rángó nyelvvel nyöszörög, s nem tudja mit motyog.
A mások, ismétlem, nem a Pokol. A mások az Irgalom. Nem mintha nem tudnám a Butaság s a Hatalom gaztetteit. Nézz végig testemen: bőröm bokától homlokig csupa sebhely. Mégsincs bennem harag már, csak irgalom.
Pedig láttam röhögve gyilkolót, gyermekbordákon táncolót, anyákat tiprót, koponyákat szürcsölőt, szúrtak hátamba kést, tolvaj szentek türelmet prédikáltak, láttam kiűzetést, prófétát mohó disznóhabzsolással zabálni a pusztába kergetettek alig hűlt ételét, s még mennyi mindent!
Hát nem mint élelmes írástudók, kik széljárás szerint fogják a tollat: úgy szólhatok, mint aki tanú s áldozat volt egyszemélyben. Nekem hihetsz, Szerápion: mégsem a mások a Pokol.
Épp eléggé megjártam poklukat, hát mondhatom: a Pokol nem a mások, ha bennünk nincs pokol.
Ha nincs mit égessen, fegyvertelen a láng. Mit lehet attól elvenni, aki mindent odaad? Mitől lehet megfosztani a semmiért sem törtetőt, a semmihez sem ragaszkodót?
Egy Angyal mindig készen áll, hogy érted jöjjön, ha szólítod. Ezért nincs is pokol, Szerápion, ha magadban kioltod. A másokét is. Tehetetlenek. Jegyezd meg: bármely pillanatban kézen foghat - már kézen is fogott a Szabadság, és kivezet, Szerápion.


Hová?
- Hová? Igen, hová, Szerápion?
A kérdéshez. Minden kérdés az indulás, és minden indulásban ott lappang a Cél. De ehhez indulni kell. Kilépni. Mintha egy (bármilyen nagy) körbe lennél bezárva, s kilépsz a körből. Túllépsz a körön, amerre a Sugár mutat. Minden sugár túlmutat a körön, mely, bármilyen nagy, magába tér vissza, míg a sugár, túllépve a körön, valahová a körön túlra tart.
A Végtelenbe? Vagy egy körön kívüli központba?
Néztél már gyerek szemébe, mikor ő maga elnéz, messzire, játékán túlra? Semmiségbe? Végtelenbe? Láttad szeme tükrében saját arcodat?
Egy szem, maga a tisztaság, s ártatlan íriszén egy másik szem, tétován és mohón, mint késhegy, cél nélkül rezegve még - potenciális gyilkosok vagyunk mindannyian, Szerápion. De nem mindenki öl.
Dobd el képletes késedet. Ne ölj. Lépj ki a körből.
Indulj el, keress egy gyermeket, és kérd meg, hogy szemébe nézhess, sokáig, addig, míg a késhegy el nem tűnik, s eggyé nem lesz a két szem, hogy megláthasd a Tengert. Csak a gyermek járhat a tengeren: könnyű és tiszta mint a hullám, vagy mint a Szél.
Elindul, soha nem kérdi: hová? - csak túllép a körön, s biztos benne, hogy nem hiába. Megpihen, és megy tovább, mert biztos benne: túl a tengeren másik tengert talál. A tengerek, Szerápion, változnak halmazállapot szerint, de lényegük, a hullám, mozgón, mozdulatlanul, mindig a körön túlra csap.
Aki látta a tengert, aki kortyolt tengervizet rózsák szirmai közt vagy gyermekek szeméből, s érzett bőrén szelet, rugalmas tenger-horzsolásút, nem vágyik vissza a körön belülre.
Meguntam a piacokat, Szerápion. A kikiáltók ágálását a napi árfolyamról, s az ájtatos tülekvők együgyűen átlátszó tőrvetéseit. Hiszen tudod, mint bukdácsolnak más ellen vetett hurkaikban, vagy a hálókban rángatóznak, miket azért feszítenek, hogy más belé akadjon.
Meguntam az agórákat. Ítélet nélkül. Csak mert meghallottam a Tengert. Ítélet nélkül. És nem érdekel ítéletük. Már csak a Tenger. Látod ott a madarat? A fél eget átszelte már, mióta itt vagyunk, neszét se hallani, csak száll, hasítja egyenletes szárnycsapással a maga tengerét, mindig tovább.
Hová? Míg nyarába nem ér.
Indulhatunk, Szerápion.


S a halhatatlanság?
- Akik az alvilágban, holtuk túlélve bár, létlen árnyékélettel vándorolnak, előbb-utóbb, ötven, száz, kétszáz után mind kijutnak a fényre.
Csakhogy akkor már mit sem ér nekik, Szerápion.


Két férfi lépkedett a sivatagban. Előttük végtelen homok, mögöttük végtelen víz. Mögöttük a tenger hullámai, előttük a homok hullámai. S fölöttük egy Madár. Fölülről minden hullám mozdulatlan. De annak, aki száll, minden hullám mozog. A világ egy-egy hullám-szárnycsapás, amellyel túlgördül magán. Ha mozdulatlan, akkor is. Ha sivatagban, akkor is. A két kő, amin ültek, rég eltűnt már. Elnyelte a víz vagy a homok árja.
Mentek a homok tengerén, a némaságban hallgatták a tengert. A tenger lassú szárnycsapásait, ahogy biztos Nyarába hömpölyög. S mielőtt eltűnt volna, távol, a kéken ködlő messzeségben, a két alak eggyé mosódott.

Anthony de Mello: A csend szava - Egy perc bölcsesség

A Mester a következő kis történetekben nem egyetlen személy. Lehet ő hindu guru, taoista bölcs, zsidó rabbi, keresztény szerzetes vagy szufi misztikus. Lehet ő Laoce és Szókratész, Buddha és Jézus, Zarathusztra és Mohamed. Tanítását megtalálhatjuk Kr. e. a VII. században és Kr. u. a XX. században. Bölcsessége a Kelet és a Nyugat bölcsessége egyaránt. De számítanak-e a történelmi előzmények egyáltalán? Végül is a történelem csak a megnyilvánulások, és nem a valóság leírása; a tanítások, nem pedig a csend jegyzéke.
A következő mini-történetek mindegyike csupán egyetlen percet vesz igénybe. Valószínűleg elképesztőnek, ingerlőnek, vagy egyenesen értelmetlennek találja az olvasó a Mester nyelvezetét. Bizony, nem könnyű olvasmányi De nem is használati utasításnak szánom, hanem arra, hogy felrázzon. Oly bölcsesség rejtőzik benne (nem a nyomtatott szavakban, nem is a történetekben, hanem a szellemében, hangulatában, légkörében), amelyet a köznapi beszéd nem képes kifejezni. Az oldalakat olvasva és a Mester rejtélyes nyelvezetével küszködve, lehet, hogy öntudatlanul ráéreznek majd a csendes tanításra, amely a könyvben megbúvik; felébrednek és átalakulnak. A bölcsesség a következőt jelenti: megváltozni anélkül, hogy a legkisebb erőfeszítésünkbe kerülne; az átalakulás, akár hiszik, akár nem, csupán a valóságra való ráébredés, arra a valóságra, melyet szavakkal nem lehet kifejezni, mert azokon túl van.
Aki olyan szerencsés lesz, hogy felébred, az megérti majd, hogy az a legszebb nyelv, amelyet nem beszélnek, az a legszebb cselekedet, amelyet nem végeznek, s az a legnagyszerűbb változás, amely nem szándékos.
Figyelmeztetés: Csak kis adagokban olvassa a meséket - alkalmanként egyet vagy keltőt. A túladagolás csökkenti a hatásukat.

Egy perc bölcsesség

- Létezik egyáltalán egy percnyi bölcsesség? - kérdezte egy tanítvány.
- Természetesen - mondta a Mester.
- De egy perc az túlságosan rövid?
- 59 másodperccel hosszabb a kelleténél.
A Mester később azt kérdezte a meghökkent tanítványtól:
- Mennyi ideig tart megpillantani a holdat?
Elképedt tanítványaihoz azután így szólt a Mester:
- Hát akkor minek a több éves lelki küszködés?
Szemünk kinyílása egy életen keresztül tarthat. A látás egy pillanat műve.

Angelisz Irini: Fénytenger

"Tudod-e, hogy amikor boldog vagy,
Egy boldogságsugarat küldesz a földre?

Tudod-e, hogy amikor boldog vagy,
A körülötted élők is boldogok lesznek?

Tudod-e, hogy kis csillagszikraként azért jöttél
A földre, hogy megtanulj világítani?

És amikor már fénylő színekben pompázol,
Világítani tanítod a többieket?

Tudod-e, amikor boldog vagy, a Te fény-
Sugarad egyesül a sok parányi boldogságváró fénnyel?

És a kettőből, a százból, az ezerből ismét
Egyetlen öröm lesz - pontosan úgy, mint szétválásuk előtt.

Tudod-e, hogy fényed a Mindenség fényében
Tündököl minden pillanatban?

És mindenkinek jut:

A Te hatalmas fénylő erődből
- minek neve boldogság,

A Te hatalmas sugárzó szemed pillantásából
- minek neve szeretet,

A Te jóságos ajkad szavaiból - minek neve
megértés,

A Te kezed mindent egybefonó öleléséből -
Minek neve a Lélek teremtő fénye.

Légy boldog, és szerető ember! "

Lev Tolsztoj: Mi a vallás és mi a lényege?

De vajon létezik-e igazi vallás? Az összes vallás végtelenül eltér egymástól, és nincs jogunk, hogy bármelyiket is igazinak nevezzük csak azért, mert jobban megfelel az ízlésünknek" - mondják azok az emberek, akik a külső formájuk szerint tekintik a vallásokat, mint valami betegséget, amelytől úgy érzik, hogy már megszabadultak, de a többi ember még benne szenved. Ez azonban nem igaz: a vallások különfélék ugyan külső formáikat tekintve, alapvető elveikben azonban azonosak. És az összes vallásnak ezek az alapelvei képezik azt az igazi vallást, mely korunkban egyedül sajátja minden embernek, s egyedül ennek az elsajátítása mentheti meg a bajaiktól az embereket.

Az emberiség régóta él, és amilyen folyamatosan kidolgozta gyakorlati vívmányait, úgy lehetetlen volt, hogy ne dolgozza ki azokat a lelki elveket, amelyek életének alapját képezték, és az ezekből fakadó viselkedési szabályokat. Hogy az elvakult emberek nem látják ezeket, nem bizonyítja azt, hogy nem léteznek. Korunknak ilyen, minden ember számára közös vallása nem egy valamilyen vallás a maga sajátságaival és meghamisításaival, hanem azokból a vallási tételekből áll, melyek azonosak az összes elterjedt és általunk ismert vallásokban, amelyeket az emberi nem több mint 9/10 -e vall magáénak. Ez a vallás létezik, és az emberek csak azért nem durvultak még el véglegesen, mert minden nép legjobb emberei, ha öntudatlanul is, de ehhez a valláshoz tartják magukat, és ezt vallják; és csak az ámításnak az a szuggesztiója akadályozza meg őket, hogy tudatosan fogadják el, amelyet a papok és a tudósok gyakorolnak emberekre. Ennek az igazi vallásnak a tételei olyan mértékben jellemzők az emberekre, hogy akik megismerik őket, azok úgy fogadják el, mint amit már rég ismernek, és ami magától értetődik. Számunkra ez az igazi vallás a kereszténység, azokban a tételeiben, amelyekben egyezik a brahmanizmusnak, a konfucianizmusnak, a taoizmusnak, a zsidóságnak, a buddhizmusnak, sőt a mohamedanizmusnak nem a külső formáival, hanem az alapvető tételeivel. Éppígy a brahmanizmust, a konfucianizmust és a többit vallók számára is az lesz az igazi vallás, amelynek alapvető tételei egyeznek az összes nagy vallás alapvető tételeivel. Ezek a tételek pedig egyáltalán nem bonyolultak, hanem nagyon egyszerűek és érthetőek.

E tételek a következők: van Isten, mindennek az elve; az emberben benne van ennek az isteni elvnek egy részecskéje, melyet életével csökkenthet vagy növelhet magában; ahhoz, hogy az ember növelje ezt az elvet, el kell fojtania szenvedélyeit, és növelnie kell magában a szeretetet; ennek az eléréséhez a gyakorlati eszköz az, ha éppúgy bánsz másokkal, mint ahogy akarod, hogy veled bánjanak. Mindezek a tételek közösek a brahmanizmusban is, a zsidóságban is, a konfucianizmusban is, a taoizmusban is, a buddhizmusban is, a kereszténységben is, a mohamedanizmusban is.

Címkék: a, és, vallás, mi, tolsztoj, lev, lényege?
süti beállítások módosítása