1. Az emberi természetről

"Nádszál az ember, semmi több, a természet leggyengébbike...

egyetlen kis pára, egyetlen csepp víz elegendő hozzá, hogy megölje..."

(Blaise Pascal)

"...homlokán feltündökölt a jegy,

hogy milliók közt az egyetlenegy."

(Kosztolányi Dezső)

Az ember eszmélésétől kezdve fokozatosan veszi birtokba mindazt, ami a világot jelenti számára, azaz a rajta kívülálló valóságot. Így lesz egyre több dolog és érzés az otthona, de így akar a bolygó, majd a világegyetem ura is lenni. Miután a természet fölött megszerzi az uralmat, úgy véli, az Istenek országát is meg kell hódítania, hiszen a homo sapiens egy olyan nyitott programú lény, akit az érzelmek, az akarat, az ösztönök mellett legfőképpen a gondolkodás jellemez.

Néhány gondolat erejéig azonban érdemes lenne visszatérni arra, hogy mit is takar az a nyitott program, ugyanis nem olyan biztos, hogy tisztában vagyunk a fogalom teljes tartalmával... Egyáltalán, kivel vagy mivel szemben nyitott programú?! Ha azt állítom, hogy az állati világ zárt programjával szemben, akkor sem biztos, hogy képes vagyok minden egyes olyan jellemzőt felsorolni, amely a nyitottra jellemző, de egy kísérletet azért tehetek:

- az ember nincs helyhez és időhöz kötve

- környezetét nem csupán megfigyeli, hanem azzal kapcsolatosan állandóan kérdéseket tesz fel 

- művészetet képes teremteni

- eszmélésétől kezdve gondol az elmúlásra

- transzcendentáló lény, mert megpróbál saját tudása és determinált társadalmi-, szellemi korlátain átlépni, globális egészben látni mindazt, ami elméjében és a világban együttesen érvényesül.

Most, advent idején különös jelentőséget kap az ember transzcendenciába vetett hite, noha az egész életünkben előttünk van, csak mindig másként.

Madách írja Az ember tragédiájában, hogy

"Nem messiás-é minden új szülött...", s valahogyan úgy folytatja, hogy kamaszodván azonban pimasszá, szertelenné válik. Vajon - kérdezem én - , ekkor is működik az emberben egy belső iránytű, s, ha igen, az honnan való? Egyszerűen csak mintákat követ vagy hisz valamiben? És, ha ez utóbbi kérdésre igen a válaszom, akkor ez a hit csupán egy erkölcsi norma, vagy a megismerés, megtapasztalás útján létrejövő bizonyosság, ami élete végéig elkíséri?!

A német transzcendentális idealizmus nagy alakja, Immanuel Kant Az ítélőerő kritikája és a vallás kérdésköreit vizsgálva arra a következtetésre jut, hogy az

ítélőerő a tetszés és nemtetszés érzésének képessége. Kantnál egyértelműen különválik a Verstand, a tulajdonképpeni intellektus és a Vernunft fogalma, amely az ő felfogásában ugyan az észt, a tiszta észt jelenti, de ez az ész nem problémamegoldó és nem megismerő. Ha jól belegondolunk, elmélázhatunk mi bármin, amelynek a miben létét és működését szeretnénk megismerni, vagyis gondolkodhatunk Isten mibenlétén is, de ez nem jelenti azt, hogy meg is tudjuk ismerni, így bizony elakadunk. Azonban még Kant szerint is "csak a vallással kezdünk reménykedni". E remény tárgya pedig: a lélek halhatatlansága, a halálon túli örök boldogság és Isten léte. E remény alapját az elméleti ész nem igazolhatja, s csak a gyakorlati ész posztulálja. 

2. Miért fontos az ember számára a remény, a reménység?

Mert az embernek erőre van szüksége ahhoz, hogy túlélje a hétköznapokat, s hitre ahhoz, hogy az ünnepek szentségét is megértse, egyszerűsíthetném le az önmagam által feltett kérdésre adott választ. Ha az előzőekben megfogalmazott gondolatmenetemhez szeretnék visszatérni, akkor azt is mondhatnám, hogy teljességgel irreleváns, hívő-e valaki a szó keresztény- vagy bármely vallási tradícióba bevonuló fogalomrendszer alapján, mert szerintem nem Istennek fontos, hogy higgyünk benne, hanem nekünk, gyarló embereknek. Istent ugyanis nem lehet emberi mértékkel és intellektussal felfogni. Ha tehát azt állítjuk valakiről, hogy most Isten ellenes bűnt követtél el - hacsak morális-etikai vétségbe nem ütközik annak a személynek a cselekedete, s ilyen relációban a Tízparancsolat az Alfa, de koránt sem az Omega - akkor a mi Istenképünket vetítjük arra a személyre, de nem az Istenét. Isten ugyanis nem gyarló, s valójában nem az érdekli, hiszünk-e benne, csupán csak az, hogy a magunk módján jóságosak, empatikusak, segítőkészek vagyunk-e vagy sem. És ekkor még nem állítottam azt, hogy Isten létezik, csupán azt mondtam, hogy cselekedeteinkben úgy kell eljárnunk, mintha azt egy nem emberi másik, egy felsőbb erő - amely lehetne akár a lelkiismeretünk is - , egy szellemi másik orcája előtt élnék, s az Ő mozgásterében azoknak a normáknak szeretnénk megfelelni, amelyeket projekcióinkban reá vetítünk.

Folytatása következik.

M. Fehérvári Judit