Néha nem szabad csak azért  kitolni valahova beláthatatlan messzeségbe életünknek egy nagyon fontos, valós döntését, mert félünk kimondani a megváltoztathatatlant. Attól az a döntés még ott él bennünk, akár jó szívvel zárjuk le a mondatunkat egyetlen ponttal, akár migrénes lázzal tesszük azt. És minél tovább hezitálunk, annál inkább sérülünk mi is, környezetünk is. Az élet fenségét és csodáját ugyanis csak kölcsönkaptuk éppen úgy, ahogyan természeti környezetünk ezernyi pompáját, ezért nem a vizes ruhás  elsötétítés, hanem az igaz szó az, ami szabaddá teszi a lelkünk az életre.